Bicikli vagy autó? Ti melyik csapatot erősítitek?

Mióta ismét Magyarországon élek, nem tudok betelni az itthonnal, a barátokkal, a lehetőségekkel amit a főváros nap mint nap kínál. Programok sokasága közül lehet választani, de csak kevés olyan akad, ami ilyen sok adrenalint és jó érzést ad, mint a nagyszabású I bike Budapest. Múlt hét végén rendezték meg az idei biciklis felvonulást.

Ott voltam és írásra ösztönző élmény volt. Azt eddig is tudtam, láttam, hogy a hollandok nagy biciklis nemzet, de, hogy itthon ennyi embernek van két kereke, azt nem gondoltam volna. Óriás meglepetés volt, hogy nem fértünk el a gyülekező ponton, hogy a környező utcák túlcsordultak az érkezőkkel és hogy csak jöttek, és jöttek az emberek két keréken. Összesen 25 000 biciklis vett részt ezen az óriási megmozduláson.

Aztán elindult a menet. A tömegben egészen kicsi pontnak éreztem magam, de magával ragadott a nagyság, ahogy a várost megbénító erővel hömpölyögtünk át a lezárt utcákon. Az autósok nagy bánatára a menet hosszabb lett, mint amire bárki számított, és így elég nagy dugó alakult ki, annak ellenére, hogy hosszú hetek óta hirdették a szervezők, hogy ez a nap a bicikliseké, aki teheti, jöjjön kerékpárral és ne üljön autóba.

De nem is az autósokról szeretnék beszámolni, nem róluk szólt ez a nap, hanem a budapesti biciklis társadalomról. Körülbelül 3 órán át tekertünk a városban mire megérkeztünk a Városligetbe. Útba ejtettük az alagutat, átkerekeztünk a Lánchídon és a végén, a Városligetben gyűltünk össze. Összetömörültünk mindannyian a záróakkordra.

A tavaszi biciklis szezon megnyitójának is szánt esemény utolsó mozzanata az volt, hogy mindannyian egyszerre emeljük a magasba a biciklinket. Érkezésünk után, míg vártuk, hogy mindenki bekarikázzon, melegítettem, megpróbáltam felemelni a bringámat. Sokszor nekirugaszkodtam, de nem ment. Túl nehéz a járgányom és én nem jeleskedem mostanában semmilyen rendszeres sportban. Szóval, az izomhelyeimmel kizárt volt, hogy résztvevője legyek az emelésnek. Aztán jött a visszaszámlálás, készült, morajlott a tömeg (ahogy írtam fönt, 25 000 ember volt jelen). És akkor, a jelre nagy örömrivalgás kíséretében mindenki a magasba emelte a biciklijét és a rét egy bicikli kerekekből álló masszává avanzsált. Nekem is sikerült, a jó öreg adrenalin segített! Ahogy a többiek emelték én is nekirugaszkodtam és nem tudom hogyan, de a levegőben volt a bicajom és percekig tartottam.

Jó élmény volt a felvonulás, és a szervezők szavaival élve, minden nap I bike Budapest van, amikor biciklin ül az ember.

Ui: Szeretnék köszönetet mondani a sok-sok segítőnek akiknél nem jöhetett volna létre ez a nagyszabású esemény.

lejegyezte: pannik

kép: I bike Budapest

Van valamilyen rendszeres sport az életetekben? Esetleg azok közül, melyeket általános iskolában napi szinten űztetek?

Nálam már az általános iskolában jól látszott, hogy "nagy" sportkarrier áll előttem. Amilyen sportszakkör csak elérhető volt, én mindegyikben részt vettem.

Először a kosarazást próbáltam ki, mert nagyon érdekelt. Igaz, kicsit sem vagyok kosaras alkat, mindig is a tornasor hátsó végen kalimpáltam. Messze nem lehetett zsiráfnak csúfolni, de gondoltam nem minden a termet és fürgeséggel, kitartással kompenzálom mélynövésemet. Néhány hónap elteltével azonban be kellett látnom, hogy ebben a sportágban hobby szintnél többre nem vihetem.

Aztán a futással próbálkoztam. Futni mindenki tud, vékony voltam és szálkás, ráadásul valami megszállott belső erő hajtott, ha eldördült a kilövés. Rövidtávon minden osztálytársamat lefutottam (a fiúkat is!). Tornatanárunk, nevezzük Sanyi bának, úgy döntött ígéretes futó versenyző válhat belőlem. Én nagyon boldog voltam, mert a kosár után végre megcsillant a remény az igazi sportkarrierre. Tisztességesen gyakoroltam, futottam rövid és hosszabb távokat egyaránt. Aztán rövid idő elteltével elindultunk az első futóversenyre egy szép őszi délutánon. Sajnos nem jutottunk messzire, mert lerobbant a busz. Nagyon csalódott és szomorú voltam, de Sanyi bá nem adta fel, kiálltunk az út szélére és stoppal indultunk tovább. Oda is értünk a versenyre, de későn. A futó versenynek vége volt, már az eredményt is kihirdették. Sanyi bának támadt azonban egy mentő ötlete, ha már ott vagyunk, valami történjen címmel körülnézett milyen versenyszámok vannak még hátra. Talált is lehetőségeket, és engem a megkérdezésem nélkül benevezett a távol ugrásra.

Távol ugrás ???? Ezekkel a rövid lábakkal, amik nekem vannak??? De hát én nem is tudok távol ugrani! Azzal azonban nem lehetett vitatkozni, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg. Mit veszíthetünk?  Összeszedtem hát magam, és tudjátok az a belső erő, amit említettem ott volt segítségként, nekifutottam hát és óriási lendülettel, a sportágra jellemző fortélyokat nem ismerve, ugrottam egyet. Kalimpáltam a levegőben, a testemet valahogy előre engedtem, fogalmam sincs hogyan de fejjel előre a távolugró homok láda szélébe érkeztem és sikerült szó szerint a fűbe harapnom. Óriási nevetés és tapsolás közepette feltápászkodtam. Sanyi bá érkezett, rá nem jellemző módon lelkendezve, hogy az eredményem érvényes és nem is akármilyen. Ez az ugrás a 3-dik helyet jelentette. Nyertem egy bronzérmet!

Ezekkel a rövid lábakkal!

Én!

A futóverseny helyett...

Elképzelhető, hogy ez az élmény is hozzájárult, hogy bátor, kísérletező egyéniséggé váltam - nem csak a mozgásformák terén. Sok mindenbe bele merek vágni és csak akkor mondom, hogy nem tetszik, vagy nem tudom megcsinálni, ha már megpróbáltam. Mert sohase lehessen tudni, lásd távolugrás 3-dik hely fent :)

Végül, mint látjátok a “semmi sem lehetetlen” elcsépelt közhelynek bizony vannak kézzelfogható példái. Plusz végül is mindegy, hogy milyen sportot űz az ember, a lényeg, hogy valami mozgás legyen azért az életünkben, lehetőleg rendszeresen.

lejegyezte: pannik