Anya-e vagy? És ha igen, milyen? Merült-e már fel benned az, hogy ELÉG?

A kis babával olyan könnyű, csak eszik, alszik. Igaz időnként tisztába kell tenni, de aztán az élet csupa gyönyörűség, hiszen ahová leteszed, nagyjából ott marad. Bármit lehet mellette csinálni, a baba majd elszórakoztatja magát. Szuper!

Az élet mégis a totyogóval a legvarázslatosabb, amikor elindul és csupa öröm és kacagás lesz minden. Ahogy csetlik-botlik és ahogy megtanul trappolni, nem kell már mindent a keze ügyébe hordani, kiszolgálja magát. Csodás!

Azért egy ovisnál sincs jobb, ahogy nyílik az értelme, egyre többet ért meg a világból, meglepően okosakat mond és mindent észrevesz. Szédületes miket képes beszólni. Hiába, gyerekszáj!

Az iskola, na az az igazi! A betűk, számok világa, ahogy lefoglalja magát, megtanul belemélyedni dolgokba, hát varázslatos, egyre kevésbé kell támogatni, szinte érzi az ember, hogy nő ki a keze alól a csodalény.

A kamaszkor az önállóság egy másik foka, amikor megérti a közösségi lét csinját-binját, amikor már a nyaralás nem csak együtt nyaralás, és a hétvégéd is egyre többször gyerekmentes (és hiányzik), de örömmel látod, hogy bírja és tudja és tudja.

A fiatal felnőttkorban az önálló szárnypróbálgatások után itt van az új élet ígérete, komoly párkapcsolat, pályára kerülés… Ó, és végeláthatatlanul lehet sorolni, hogy milyen öröm a gyerek!

És ez mind röpke húsz-huszonkét év.

Húsz-huszonkét év álmatlan éjszakákkal. Amikor etetni kell 3 óránként, vagy beszalad a pisi és ágyneműt kell cserélni, amikor fél a sötéttől vagy rosszat álmodik, sírva rohan az ölelésért, és ez hosszú végeláthatatlan hónapokon keresztül. Amikor lázasan nyöszörög, mert nő a foga: a tej vagy a bölcsesség szinte mindegy, amikor hasa-, torka-, füle-, lába-, keze-, feje fáj, és szaladni kell kórházba, ügyeletre, orvosságért, ha ess - ha havaz. Amikor nem lehet egy telefont felvenni, baráttal két szót váltani, mert mama most velem… -játssz, -beszélgess, -fess, -biciklizz, -kártyázz vagy -tanulj. Amikor azt hallod, hogy: anyaaaa megütött, -elvette, -nem adja ide, -nem játszik velem, -csúfolódik, -nem osztja meg velem, -nem engem szeret, -elhagyott. Vagy csak simán, „anyaaa…” nélkül: nem adok belőle!, ez az enyém!, csúnya vagy!, nem szeretem!, utálom!. És te ott állsz, egyik lábadról a másikra, és nem tudod eldönteni, hogy igazságosztó legyél, türelmes vagy egyszerűen csak idegösszeroppant. Husz-huszonkét év, amikor az „én” időszakok váltogatják egymást. Például az én húzom fel – s már megy is a bal lábra a jobb cipő, a jobb kézre a balos kesztyű  - és mindez a legnagyobb rohanásban -. Vagy az én törlöm meg az orromat, ha az szétkenődik a teljes ruházaton, akkor is. És persze akkor kötelező az átöltözés, de hát én mondom meg, hogy mit veszek fel – télen szandált, nyáron bundáscsizmát, vagy olyan polgárpukkasztó öltözéket, amitől egy jobb érzésű fölnőtt menten lefordul a székről, kitér a hitéből és különben is. Én mondom meg mi leszek, én mondom meg ki vagyok; és aztán nincs megállás: testékszerek, tetoválás, bódító szerek, kétes társaság – ismét jönnek az álmatlan éjszakák: csak jönne haza már, -épen, -egészségesen, vagy legalább adna hírt magáról. Terelnénk..., fontos a testmozgás, ő is szereti, akkor sportoljon – jó, de mi lesz ha elesik, fellökik, megsérül, nem nyer, csalódik, nem tud helyt állni, oda lesz az önbizalma vagy elbízza magát!  Hogy lehet ezt kibírni? Aztán ott van az is, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha nem tanul? Nem beszélve arról a variációról,  hogy mi lesz belőle, ha tanul, de hiába! – Olyan bizonytalan a világ! és olyan veszélyes! Mi van, ha valami haszonleső némber/fráter teszi rá a kezét a mi kincsünkre és oda az élete.

Gyerekkel az élet szép könnyű, varázslatos, szédületes és örömteli és ugyanabban a pillanatban embertpróbáló, fárasztó, bizonytalan, aggódós és nehéz.

És ott a nagy kérdés, hogy hogyan lehet elengedni? Mikor van az a pont, amikor azt mondom: gyermekem, most már TE! Mikor lehet az ember biztos abban, hogy amit letett a gyermeke elé az asztalra, vagy összepakolt útravalóként a batyujába az tényleg segíti őt abban, hogy jól, örömmel és értelmesen élje le az életét? És hogy elég-e ez? Lehetünk ebben valaha biztosak?

lejegyezte: ebi

Kép: pexels.com

Hová tűnt a figyelem?

Mostanában egyre jobban zavar, ha azt érzem, a környezetem okosabb nálam a saját döntéseimben. Nem, nem is így van, valójában mindig zavart, csak eddig nem írtam róla. Vajon hányszor fordul elő, hogy amikor valaki mesél nekünk egy nehéz helyzetről vagy kihívásról az életében, ahelyett, hogy végighallgatnánk, igaz, értő figyelemmel lennénk iránta, már az első mondatok után elkezdjük sorolni a javaslatainkat, mutatván, hogy milyen szuperagyak tudunk lenni, ha másról van szó?

Álljon itt néhány példa a közelmúltból.

Gyereket várok, elmegyek az orvoshoz. Megpróbál rábeszélni az amniocentézis nevű, Európa legtöbb országában betiltott, nem éppen veszélytelen, sokszor téves eredményeket mutató vizsgálatra (egyáltalán nem szakmai szavakkal: „kötőtűvel” érzéstelenítés nélkül a hasfalat átszúrva magzatvizet vesznek, miközben próbálják nem a gyereket megszúrni – nna, most aztán kioktató kommentek ezrét fogom kapni, már tudom előre). 

Mondom neki, nem. Mire ő: „de hát így hamarabb kiderülne, ha Down-kóros a gyerek, és még időben el lehetne vetetni!” Én: „Tudja doktor úr, én akkor is meg akarom szülni, ha Down-kóros.” Ő: „Magának fogalma sincs, hogy az milyen felelősséggel jár!” Igen, tényleg nincs, de miért, magának talán van? Annak idején, amikor az első állásba elmentem dolgozni, fogalmam sem volt, hogy ott milyen felelősségek várnak rám. Amikor autót tanultam vezetni, még nem éreztem, hogy az milyen felelősség. Amikor az első vállalkozásomat indítottam, akkor sem volt kristálytiszta képem arról, hogy ez mivel jár. És? Attól ez még az én döntésem! És az én felelősségem. Kinek mi köze hozzá?

Beszélek egy barátnőmmel telefonon, elújságolom neki a hírt a babáról. Megkérdezi, hol akarok szülni. Elmondom, hogy valahol, ahol a lehető legtermészetesebben meg tudom ezt tenni, és a körülmények nem olyanok, hogy undorodnom kell, és meggondolnom, hogy kimenjek-e a wc-re. Mire ő: „Az a lényeg, hogy olyan helyre menj, ahol vannak jó gépek, meg koraszülött intenzív osztály!” Mire én: „Nekem más szempontok fontosak”. Ő: „Pedig ez a legfontosabb, a többit majd kibírod, mi is kibírtuk!”. És ha én nem akarom kibírni? És ha nem ezt akarom kibírni? Milyen alapon próbálja nekem valaki elmagyarázni, hogy mik az én szükségleteim, igényeim? Észnél vagytok, emberek?

Újabb beszélgetés, ugyanarról a témáról: „És mi lesz a macskátokkal?” „Miért, mi lenne??” „Háát, a macska nem jó a gyerek mellé!” Miért, te kidobtad a nagymamádat, amikor megérkezett a kisfiad??

Egyszer egy általam nagyon tisztelt, magas pozícióban levő vezető (egyébként nő), arra a kérdésre, hogy mi volt a legfontosabb lecke, amit a karrierje során megtanult, ezt a választ adta: „Az, hogy tanuljak meg hallgatni, és ne mondjam el a véleményemet, ha nem kérdezik.”

Kedves mindenki, aki ezt nem tudja, üzenem nektek, hajrá a tanulással!

Lejegyezte: D 

Kép: unpalsh.com