Tényleg olyan lennék, mint Gombóc Artúr? Csak azért mert szeretm a kalapot? 

Mondjuk az igaz, hogy szeretem a színes kalapot, a vidám kalapot, a fekete kalapot, az elegáns kalapot, a szalmakalapot, a kis kalapot, a nagy karimájú kalapot, az extravagáns kalapot és még sorolhatnám... Igaz, nem túl gyakran hordok, de alkalom adtán nagyon jól érzem magam benne. Olyan sikkes, légies, nőies és szerintem egyedi dolog. A kalap öltöztet, kiemel, megkoronázza az embert szó szerint is, és nem utolsó sorban, megvéd a jégesőtől és a napszúrástól.

Amikor olyan városokban járok, ahol még találni régi, cégéres kalapkészítő mestereket, mindig megállok a kirakat előtt és gyönyörködöm. Egy-egy darab igazi remekmű. A karimák változatossága, a díszítések sokszínűsége, az anyagok és színek kavalkádja, lenyűgöző. Annyi fantázia, egyediség és gondolat van egy kalapban. A kalapos mesterség éppoly irigylésre méltó számomra, mint a gyertyakészítés vagy a kimonófestés.

Kirándulások és nyaralások alkalmával gyakran viselek nagyon széles karimájú, leheletnyi vékony szalmakalapokat, színes szalagokkal. De van bohém, francia sityakom, kis karimával fekete bársonyból, saját anyagából bevont gombbal díszítve. És van olyanom is, amit egészen a fejembe húzhatok, a szemem alig látszik és Mary Poppinsra emlékeztet a kinézetem benne. A nagy kedvencemről, a sötétkék matrózkalapról fehér, piros és kék selyemszalaggal majdnem elfeledkeztem. Délutáni, városi séták, tengerparti nyaralások kora esti barangolásaihoz elengedhetetlen kellék.

Annyi ötletesség rejlik az ilyen egyszerű de nagyszerű kiegészítőkben. Vidámságot, színt visznek a szürke hétköznapokba. Ismét biztatnék mindenkit a bátor forma- és színválasztásra kalapok, terén. Legyetek színesek és formabontóak a saját ízlésetek határain belül (vagy egy picit azon túl is;))

Lejegyezte: pannik

Kép: unplash.com

Emlékszem. Ti emlékeztek?

Emlékszem, amikor az óvodában izgatottan készítettem a préselt virágokból ragasztott ajándékot és szorgalmasan gyakoroltam az anyák napi verset, hogy úgy igazán nagyon tetszen Neki. Bár még nem értettem az ünnep lényegét, mert hiszen természetes hogy Ő van, hogy mindig velem van, hiszen együtt lélegzünk, egyek vagyunk, az ölelése a világ.

Emlékszem arra, amikor már nem akartam valami „vacak” saját készítésű ajándékot adni, ezért a  hulladékgyűjtésből kapott pénzemből egy szappant vettem, hogy az én legszebb, legokosabb, leg-leg-leg Anyukám valami igazán szépet kapjon.

Aztán emlékszem arra, amikor ellógtunk a szombati felvételi előkészítőről, hogy a réten óriási vadvirág csokrokat szedjünk. És tudtam, hogy mérges lenne, ha kiderülne, de mindegy volt, úgysem értettünk egyet semmiben, mindig azt hitte, hogy jobban tudja nálam, pedig dehogy! De azért mégis, szép nagy csokrot szedtem, hiszen ő az Anya...

Arra is emlékszem, amikor az egyetemi évek alatt nem értettem, miért kéri, hogy legalább másnaponta hívjam fel, és miért szomorú, ha nem megyek haza hétvégére. Örülne inkább, hogy végre van ideje magára, mert már pontosan értettem, hogy mennyi önfeláldozással, odafigyeléssel, türelemmel jár az, hogy Ő Anya. De május első vasárnapjának hétvégéjén soha nem volt kérdés, mi legyen a program: futottam, repültem haza.

Arra is biztosan mindig fogok emlékezni, amikor egy anyáknapján én láttam vendégül őt, és hirtelen rádöbbentem, hogy már egy ideje ugyanúgy vannak az edények a szekrényemben, mint Nála, ugyanúgy főzöm a húslevest (pedig korábban kísérletezgettem), és ugyanúgy hajtogatom a ruhákat, mint Ő.

Most pedig, ha a lányomra nézek, pontosan tudom, hogy bárhogy is sikerült volna az a préselt virág, Neki tökéletes lett volna, hogy az olcsó szappan felért egy gyémánt nyakékkel, hogy legtöbbször tényleg Ő tudta jobban és hogy Anyának lenni valóban sok önfeláldozással jár, de mégis a legszebb feladat a világon.

Köszönöm Neked Anyukám, és ígérem, mindent megteszek, hogy legalább közel olyan jól csináljam, mint Te tetted!

Lejegyezte: Katka

Kép unplash.com

Van a környezetedben olyan tárgy, amit nem és nem tudsz elengedni? Már régen és sokféleképpen helyettesíthetnéd, de valahogy nem tudod leselejtezni…

Én így vagyok a CDimmel.

Nem csak zene, de filmek, mese, hangoskönyvek, mind kompakt lemezen.

Már régen nem ezt a fajta rögzített formátumot kapom elő, ha kedvem támad rájuk, és mégsem tudom elengedni magát a birtokoltat. Igen, hiszek abban, hogy érdemes és meg kell venni az alkotást. De már számos más formátum elérhető. A régi, bármilyen bomba- és karc biztos volt, lassan megkopik.

Ok, de kidobásról szó sem lehet! El kezdtem kutatni az újrahasznos lehetőségek után. Látom, nem vagyok a témával egyedül. Íme néhány ötlet:

Mandala alap a belső nyugalomért:

Dekupázs technikás óra alap, hogy mindig tudd, hogy hány az óra:

Poháralátét, hogy foltmentesen megúszd:

Lámpás a szép fényekért:

Szobor vagy más beltéri dekoráció a fantázia megélésére:

Térelválasztó vagy függöny a határokért:

Táskaaaaaa!!!!

és végül de nem utolsó sorban csodálatos ékszerek:

Szóval nem kuka! Nem hulladék! Alapanyag.

Szép és alakítható!

Újabb ötletek?

Lejegyezte: ebi

Forrás: pinterest

Hittétek volna? Nagyanyám megmondta: ahogy öregszel, úgy fog felgyorsulni az idő is! És lőn.

Ovis koromból végeláthatatlan hosszú gondolatmenetekre emlékszem. Valószínűleg ez az újszülött elme rácsodálkozása volt a nagyvilágra, mikor még minden olyan új és érdekes. Volt idő az apró részletek felfedezésére és megfigyelésére, akár a természetről, az emberekről vagy tárgyakról legyen szó. Volt, hogy csak ültem és azon gondolkodtam, hogy olyan nincs, hogy soha ne gondoljak semmire. Aztán az ovival elmúlt ez a filozófus időszakom is. Iskolában jött a rendszer, bedarált a gépezet. A sok tanulnivaló lerövidítette a kreatív bambulást. Mégis, ha volt szabadidő, azt még olyan jól és intenzíven ki lehetett tölteni tartalommal. Például az egyik barátnőmmel mindig a vasárnap délután volt a miénk 2-től 5-ig. Vagy ő jött hozzánk, vagy fordítva. De hogy ebbe a 3 órába mi minden belefért!!

A felnőtt lét, az önállósodás, a saját lábra állás magával hozta az időhiányt is. A munka után jöhetett a második műszak: a háztartás, a gyerekekről már nem is beszélve. Mégis voltak kiragadott pillanatok, ami valahogy rögzült, mintha az agyam lefényképezte volna.

Az idő képlékeny, csalfa és csalafinta. A tükörbe nézve is mindig mást mutat, és az ember is mindig másmilyennek érzékeli.  A legutóbbi szülőnapomon ezt így foglaltam össze:

Ha megkérdezitek hányadik, lassan letagadom.

45- Ha a rendőr nézi a papírom.

35- Ha jó napom van és az utcára lépek,...

25- Ha romantikus filmet nézek. 

20- Ha a férjem mélyen a szemembe néz.

19- Ha jön a 18 feletti rész. 

18- Ha a lányommal lelkesedek.

13- Ha a fiammal feleselek.

53- Ha a takarításnak nekilátok.

63- Ha a pénztárnál sorban állok.

73- Ha péntekre lezsibbad az agyam.

Vajon hány év lesz, ami még hátravan???

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az ősöktől örökölt jó génekkel tisztességesen sáfárkodtam eddig. Gimis koromban még idősebbnek néztek a koromnál, húsz évesen aránylag megegyeztem vele, aztán beindult a fiatalodás. Először két-három évet tagadhattam le mások szerint, aztán ötöt, most kb. nyolcnál járok. Remélem később lesz ez még több is. Azaz relatíve fiatalodom. Titka lehet ennek a pozitív és kifordított életszemléletem is. Rájöttem, hogy ahelyett, hogy azon keseregnék, már közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez, inkább úgy gondoljak a jelenre, hogy hetven évesen azt mondom majd: milyen szemtelenül fiatal is voltam én akkor.  Így mindjárt jobban is érzem magam.

Ha lepereg életem óráján a homok, remélem, jönnek majd búcsút inteni az időm örökre rögzült pillanatai, amik életem esszenciái voltak.

lejegyezte: Vicus

Kép: ebi

Voltatok már igazán különleges kiállításon? Szabadtéri-óriás-festmény kiállításon?

Na jó, nem igazi festmények csak reprodukciók voltak kiállítva. És nem is a teljes festmények reprodukciói, csak egyes részletek, az arcok voltak hatalmasra felnagyítva. De csak azt nagyították, a festőóriást nem kellett.

Szédület!

A környezet eleve lenyűgöző: egy kastély parkja: ősfák, gondozott gyep, szerényen kontúrozó, diszkrét virágágyások, téglafal, kőkerítés,.. Igazi reneszánsz hangulat és a képek! Hatalmas, 5 x 7 méternyi vagy annál is nagyobb, félig áttetsző vásznak, azokon ismerős női arcok. A legcsodásabbak. Leonardo da Vinci - a kastély egykori lakójának - angyalai, hölgyei, madonnái. Káprázatos elrendezésben. A kiállító szándéka szerint ezek a csodás portrék szinte beleolvadtak a természet adta nagyszerű kiállító térbe és eltúlzott méreteik sem keltettek zavart vagy visszatetszést. Olyan természetes volt, hogy a hermelines, a sziklás vagy a szekfűs asszony tekintete kísér a kerten át. Tudott valamit ez a művész a női lélekről. Így kinagyítva és az eredeti környezetekből kiszakítva ezek a szemek - a lélek tükrei – meséltek. Meséltek női sorsról, hitről, szerelemről; meséltek a pillanatnyi érzelemről, a megértésről, a biztatásról, a szomorúságról és az elfogadásról. Hogy honnan veszem? Nem is tudom pontosan megmondani, egyszerűen csak éreztem. Éreztem, hogy van közös bennünk, a nőiességünkben. Van valami, ami összeköt, valami, ami a minket elválasztó évszázadok dacára is azonos. Meg ne kérdezzétek, hogy mi volt az, mert tényleg nem tudom elmondani, de éreztem és értettem. Értettem a tekinteteket, értettem a mosolyokat, értettem az odafordulást. Mert igen, ott volt az a bizonyos mosoly is, amely a világ egyik legismertebb mosolya: a Mona Lisáé; aki a maga nyugodt, derűs módján tekintett le az ott elhaladókra, felkavarva vagy épp elegyengetve az andalgók lelki világát.

Hát ilyenek vagyunk mi nők! Fizikai paramétereinktől teljesen függetlenül beleilleszkedünk  az adott környezetbe, megmozgatjuk az arra haladók érzelmeit… És ha hiszünk magunkban, akkor finom szemlélődéssel vesszük tudomásul, hogy nem hagyjuk közömbösen a környezetünket.

S ez így van jól!

(a kiállítás helyszíne: Chateau de Clos Lucé – Loire völgye)

Lejegyezte: ebi

Saját fotó ;)