különc

Smoothie őrület



Észrevettétek, hogy szinte minden nap megjelenik valami új "csodaszer" a piacon a fogyni és fiatalodni vágyóknak? Folyamatosan van egy új irányzat, forradalmi újdonság ami azt ígéri, hogy tuti lefogyunk de legalábbis olyan egészségesek leszünk mink a makk.

A egyik ilyen forradalmi megoldás egyenesen Hollywood-ból a smoothie őrület, más néven zöld turmix vagy gyümölcs turmix (és ezek keveréke).

Pusztán laikus szemmel tekintve a turmixokra, azt gondolom, ez most valóban egészséges és hasznos. Természetesen, azt nem hiszem és nem tudom garantálni, hogy a szarkalábak és nevető ráncok halványodni fognak, és kizárólag a turmix fogyasztástól a fogyás is erősen kétséges.

Mindig is hadilábon álltam a kencékkel, főleg a ránctalanító krémek csodát ígérő hatásával. Inkább a rendszeres és egészséges étkezésben hiszek, na meg a sportban. Valamint abban, hogy sok folyadékot (nem szénsavas üdítőt és presszó kávét értek alatta), rengeteg zöldséget és gyümölcsöt kellene a szervezetünkbe juttatni ahhoz, hogy a sejtjeink megújuljanak és energikusak életerősek lehessünk. Mindemellett még a sport az, ami lényegesen hozzájárulhat az egészséghez és jó közérzethez. Legyen az bármilyen válfaja a mozgásnak. Talán találóbb megfogalmazás a sport helyett a mozgás, mert nem csak edzőteremre gondolok, de egy hétvégi kirándulás az erdőben vagy egy hosszabb séta a parkban, továbbá a lift helyetti lépcsőzés a munkahelyen vagy az autó helyetti bicikli választás is ide tartozik.


Visszatérve a zöld turmixhoz, az alábbi recept Kimberly Snyder táplálkozás-szakértő blogjáról származik, aki felkapott életmód-specialista a külföldi sztárok körében.

Azt írja a blogjában, hogy ez a turmix annyi tápanyaggal lát el 3 pohár elfogyasztása során, amennyit az átlag emberek egy egész hét alatt juttatnak a szervezetükbe. Véleménye szerint öregedést gátló, tisztító és generalizáló hatású egyben.

Hozzávalók három adaghoz:

  • 1,5-2 csésze víz
  • 4 csésze spenótlevél
  • 340 g római saláta (kb 1 nagy fej)
  • 3 szár zeller
  • 1 alma
  • 1 körte
  • 1 banán
  • fél citrom

Ízlés szerint hozzáadható:

  • korianderlevél
  • petrezselyemzöld
  • római saláta helyett kelkáposzta vagy jégsaláta is használható

A nagyobb hozzávalókat darabold fel, majd turmixold össze az egészet.

A zöldséget-gyümölcsöt lehetőleg bio boltban vásároljuk vagy organikus hozzávalókat használjunk.

Próbáljátok ki,  otthon is elkészíthető, könnyen, gyorsan.

Egészségetekre!

lejegyezte: pannik

kép: piaxabay.com

Tovább
0

Főzzünk nyers ételt!



Ez nem ellentmondás?

Onnan indultam, hogy a csigatésztás húslevesnél és az ínycsiklandó töltött káposztánál kevés jobb dolog van a világon – talán a tehéntúrós sült tészta pörccel; de hát, ugye, ez ízlés kérdése. És oda jutottam, hogy te jó ég, hogy manapság mit ki nem találnak! Például azt, hogy „együnk nyers ételt”! ... mert akkor a főzés, sütés, párolás során amúgy kárba és pocsékba menő vitaminok és más tápanyagok sértetlenül jutnak a szervezetbe. Megláthatom majd - okosítanak -, hogy mennyivel jobb lesz az emésztésem, könnyebbnek és energikusabbnak fogom érezni magam, és - utolsó érvként - a főzéssel sem kell majd annyit vacakolnom.
Hiszi a piszi, gondoltam magamban: az, hogy valami jó legyen, tápláló és könnyen elkészíthető egyszerre, ilyen legfeljebb a reklámokban van.  
Még ha létezne is, az összetevők, amik kellenek hozzá, aligha találhatóak meg minden sarki boltban. Aztán meg zöldséget, gyümölcsöt még hagyján, elrágicsálja az ember nyersen, de a húst? Meg hát a zöldség is? Elképzeltem nyers krumpli izét… Vagy padlizsánt, vagy cukkinit… és hopp, itt megfogtak!
Természetesen krumplit nem eszünk nyersen, legfeljebb édesburgonyát használ a nyerskonyha. A padlizsán viszont nagyon ízletes, ropogós lesz (a húsimádóknak súgom, hogy egészen pirított bacon szalonna minőségig fokozható), ha vékonyra szelve, enyhén megszórjuk olíva olajjal, kis sóval paprikával és ropogósra „aszaljuk”. Az „aszalás” egy a nyers étel fogyasztók által is kedvelt  étel”szelídítési” eljárás, mert alacsony hőfokon (30-50 fok) kezeljük az ételt. Igaz, ehhez az mókához idő kell és speciális aszaló vagy alacsony hőfokon jól szellőző sütő. De megéri.

És jött a meglepetés: cukkini "tészta" zöldpesztóval. Meglepően finom, ízletes, tápláló és egészséges!
Mi kell hozzá? Ha a pesztót magunk akarjuk elkészíteni fenyőmag, bazsalikom só és olíva olaj, amit alaposan össze kell zúzni és keverni és maga a felséges cukkini. Ennyi! Amikor először elkészítettem a családnak nagyon kétkedően tekintgettek a konyhapult felé. Figyelték a folyamatot: 
„Értem” - mondta a ház ura – „megtakarítod a cukkinit, és a hámozóval hosszú vékony csíkokban lehámozod a fehér húsát a magokról. És…?”
Nincs tovább. Ennyi! 
„Hol marad a tészta?” - kérdezte az éhes, aki amúgy az olasz konyha elkötelezett híve.
„Ez az.” – válaszoltam.
Aztán leültünk az asztalhoz. A kedves kérésére - biztos ami biztos - tettem fel a tésztának vizet forrni… Jelentem nem volt rá szükség!

A hatását nem tudtuk azonnal lemérni, így se megerősíteni se cáfolni nem tudom a nyersétel hívőket, de a vacsi nagyon finom volt. Az okosok azt mondják, hogy érdemes hetente egy-két nyers napot beiktatni a főtt étel imádóknak is, jó tesz az emésztésünknek. Most, hogy kiderült, hogy se nem bonyolult, se beszerezni nem ördöngösség és még ízletes is, miért ne!

Hogyan készült?
A tányérba halmozott cukkini csíkokra egy kiskanál zöldpesztó (én boltban vettem készen) nagy mozdulatokkal összekavarva – a pontos, aprólékos munka kedvelői alaposan összekutyulhatják – aztán kanálra, villára fel! Isteni!

Jó étvágyat!


Lejegyezte: ebi

Kép: pixabay.com

 

Tovább
0

Betegség és a lélek



Mi köze a kettőnek egymáshoz? Elképzelhető, hogy van valamiféle kapcsolat? Gondolkodtatok már ezen?

egészség  elcsendesedés

Ha betegségről van szó, olyan megfoghatatlan dolgokkal, mint a lélek, sokan nem foglalkoznak, nem hisznek benne, hogy ok-okozat állhat fenn. Én is ide tartoztam sokáig. Ha fájt valami, egyértelműen a szervi okokat kerestem: ha a gyomrom fájt, biztos rosszat ettem, ha a lábam, biztos beütöttem, ha a torkom fájt, biztos megfáztam a hidegben. Klasszikus kézzelfogható válaszokban hittem a tünetek okának keresésekor.

Viszont számtalanszor előfordult, hogy szinte biztosan tudtam, nem ettem rosszat, hiszen a családom is ugyanazt ette és nekik semmi bajuk, nem fáj a gyomruk. Nekem viszont mintha betelt volna a pohár a munkahelyemen és nem akarja bevenni a gyomrom az igazságtalanságokat, amik értek. Nem ütöttem be a lábam és semmi nem indokolja, hogy fájjon azon kívül, hogy nem akaródzik menni valahová ahol nehézségek várnak. És nem, nem volt hideg az elmúlt napokban és nem ittam hideget sem, hát akkor meg mitől van gombóc a torkomban, mintha nem bírnék valami lenyelni, vagy kimondani? Mitől jönnek ezek a tünetek sok esetben egyik percről a másikra?

Mégis csak kell legyen valami kapcsolat az érzéseink, lelki állapotunk és a testünk, szerveink, sejtjeink állapota között. Hiszen egy testben van mindenünk, kizárt, hogy teljesen szeparáltan legyenek egymástól a test és lélek, és végig gondolva elképzelhetetlen, hogy semmi hatással ne legyenek egymásra

Ha picit tudatosan figyelgeti az ember a történéseket, mondjuk szakít rá időt, hogy a rengeteg teendő mellett egy-egy tünet, betegség érkezésekor rövid időre elcsendesedjen (rámeditáljon) és végig-gondolja a betegség előzményeit, nagyon érdekes érzetek jöhetnek. Például nálam ha a torkom, mandulám begyullad, biztos, hogy szinte rögtön rá is húzódik a hangszálaimra. Van, hogy alig bírok megszólalni pár órával azután, hogy elkezdett fájni a torkom. Biztos, hogy ha picit elmélyedek magamban, megtalálom, hogy mi az amit nem tudok kimondani, mi bánt, mi „akadt a torkomon” kivel kellene beszélgetnem őszintén valami nehéz témáról. Amikor ezeket végiggondolom és megtalálom, hogy mi okozhatja a torokgyulladásomat és ráveszem magam, hogy kimondjam a szavakat amik a lelkemet nyomják, a tfájdalmat, mintha elvágnák, megy ahogy jött.

Másik jellemző, nagyon kézzel fogható példa szintén velem fordult elő, többször egymás után a sarkam, lábam fájt (repedt, zúzódott).  Két irányba is gondolkodtam az elcsendesedés során, mi az amit nem akarok „meglépni”, meg kellene lépni, el kellene indulni, de félek tőle, hová kellene elindulnom, eljutnom ahová nem akaródzik menni, mitől félek, milyen útra kell lépjek, melyik utat válasszam, vagy esetleg a sarkamra kellene állnom végre? Amikor a kérdéseket letisztítottam és elkezdtem a válaszokat, megoldásokat keresni, majd kis lépésekben elindultam a nehéz úton, a lábfájások elmúltak.

Nem mondom, hogy 10 perces meditációval minden megoldható. Azt sem ígérem, hogy azonnal jönnek belülről a válaszok és minden kristálytisztán fog csillogni, amit előtte évekig nem láttunk, nem éreztünk biztosan. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valami bánt, nyom, szúr, lelkiismeret-furdalást okoz, annak előbb utóbb a testünkre is hatása lesz és valamilyen tünet formájában jelzés fog érkezni. A testünk szól, hogy HELLO, valamit kéne lélekfronton foglalkozni magaddal és rendet tenni, változtatni, mert most nem annyira okés a helyzet.

Na ilyenkor érdemes elkezdeni nem csak az örök életet ígérő pirulákat bekapkodni marokszámra, hanem befelé figyelni és önmagunkkal foglalkozni kicsit, megkeresni az okot és megtalálni a megoldást a betegséget kiváltó lelki szúrkára. Nem azt mondom, hogy ne menjünk orvoshoz és ne szedjünk gyógyszert, használjuk ki korunk adta lehetőségeket, de mellette egy kis rásegítés lelki fronton nagyon sokat tud dobni a végeredményen.

 

Lejegyezte: pannik

A kép forrása: Pixabay

 

Tovább
2

Anya, Oda-vissza



Anya-e vagy? És ha igen, milyen? Merült-e már fel benned az, hogy ELÉG?

anyaság  határok  elégjószülő

A kis babával olyan könnyű, csak eszik, alszik. Igaz időnként tisztába kell tenni, de aztán az élet csupa gyönyörűség, hiszen ahová leteszed, nagyjából ott marad. Bármit lehet mellette csinálni, a baba majd elszórakoztatja magát. Szuper!

Az élet mégis a totyogóval a legvarázslatosabb, amikor elindul és csupa öröm és kacagás lesz minden. Ahogy csetlik-botlik és ahogy megtanul trappolni, nem kell már mindent a keze ügyébe hordani, kiszolgálja magát. Csodás!

Azért egy ovisnál sincs jobb, ahogy nyílik az értelme, egyre többet ért meg a világból, meglepően okosakat mond és mindent észrevesz. Szédületes miket képes beszólni. Hiába, gyerekszáj!

Az iskola, na az az igazi! A betűk, számok világa, ahogy lefoglalja magát, megtanul belemélyedni dolgokba, hát varázslatos, egyre kevésbé kell támogatni, szinte érzi az ember, hogy nő ki a keze alól a csodalény.

A kamaszkor az önállóság egy másik foka, amikor megérti a közösségi lét csinját-binját, amikor már a nyaralás nem csak együtt nyaralás, és a hétvégéd is egyre többször gyerekmentes (és hiányzik), de örömmel látod, hogy bírja és tudja és tudja.

A fiatal felnőttkorban az önálló szárnypróbálgatások után itt van az új élet ígérete, komoly párkapcsolat, pályára kerülés… Ó, és végeláthatatlanul lehet sorolni, hogy milyen öröm a gyerek!

És ez mind röpke húsz-huszonkét év.

Húsz-huszonkét év álmatlan éjszakákkal. Amikor etetni kell 3 óránként, vagy beszalad a pisi és ágyneműt kell cserélni, amikor fél a sötéttől vagy rosszat álmodik, sírva rohan az ölelésért, és ez hosszú végeláthatatlan hónapokon keresztül. Amikor lázasan nyöszörög, mert nő a foga: a tej vagy a bölcsesség szinte mindegy, amikor hasa-, torka-, füle-, lába-, keze-, feje fáj, és szaladni kell kórházba, ügyeletre, orvosságért, ha ess - ha havaz. Amikor nem lehet egy telefont felvenni, baráttal két szót váltani, mert mama most velem… -játssz, -beszélgess, -fess, -biciklizz, -kártyázz vagy -tanulj. Amikor azt hallod, hogy: anyaaaa megütött, -elvette, -nem adja ide, -nem játszik velem, -csúfolódik, -nem osztja meg velem, -nem engem szeret, -elhagyott. Vagy csak simán, „anyaaa…” nélkül: nem adok belőle!, ez az enyém!, csúnya vagy!, nem szeretem!, utálom!. És te ott állsz, egyik lábadról a másikra, és nem tudod eldönteni, hogy igazságosztó legyél, türelmes vagy egyszerűen csak idegösszeroppant. Husz-huszonkét év, amikor az „én” időszakok váltogatják egymást. Például az én húzom fel – s már megy is a bal lábra a jobb cipő, a jobb kézre a balos kesztyű  - és mindez a legnagyobb rohanásban -. Vagy az én törlöm meg az orromat, ha az szétkenődik a teljes ruházaton, akkor is. És persze akkor kötelező az átöltözés, de hát én mondom meg, hogy mit veszek fel – télen szandált, nyáron bundáscsizmát, vagy olyan polgárpukkasztó öltözéket, amitől egy jobb érzésű fölnőtt menten lefordul a székről, kitér a hitéből és különben is. Én mondom meg mi leszek, én mondom meg ki vagyok; és aztán nincs megállás: testékszerek, tetoválás, bódító szerek, kétes társaság – ismét jönnek az álmatlan éjszakák: csak jönne haza már, -épen, -egészségesen, vagy legalább adna hírt magáról. Terelnénk..., fontos a testmozgás, ő is szereti, akkor sportoljon – jó, de mi lesz ha elesik, fellökik, megsérül, nem nyer, csalódik, nem tud helyt állni, oda lesz az önbizalma vagy elbízza magát!  Hogy lehet ezt kibírni? Aztán ott van az is, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha nem tanul? Nem beszélve arról a variációról,  hogy mi lesz belőle, ha tanul, de hiába! – Olyan bizonytalan a világ! és olyan veszélyes! Mi van, ha valami haszonleső némber/fráter teszi rá a kezét a mi kincsünkre és oda az élete.

Gyerekkel az élet szép könnyű, varázslatos, szédületes és örömteli és ugyanabban a pillanatban embertpróbáló, fárasztó, bizonytalan, aggódós és nehéz.

És ott a nagy kérdés, hogy hogyan lehet elengedni? Mikor van az a pont, amikor azt mondom: gyermekem, most már TE! Mikor lehet az ember biztos abban, hogy amit letett a gyermeke elé az asztalra, vagy összepakolt útravalóként a batyujába az tényleg segíti őt abban, hogy jól, örömmel és értelmesen élje le az életét? És hogy elég-e ez? Lehetünk ebben valaha biztosak?

lejegyezte: ebi

Kép: pexels.com

 

Tovább
0

A döntés szabadsága



Hová tűnt a figyelem?

anyaság  áldott állapot  döntés  figyelem  tisztelet

Mostanában egyre jobban zavar, ha azt érzem, a környezetem okosabb nálam a saját döntéseimben. Nem, nem is így van, valójában mindig zavart, csak eddig nem írtam róla. Vajon hányszor fordul elő, hogy amikor valaki mesél nekünk egy nehéz helyzetről vagy kihívásról az életében, ahelyett, hogy végighallgatnánk, igaz, értő figyelemmel lennénk iránta, már az első mondatok után elkezdjük sorolni a javaslatainkat, mutatván, hogy milyen szuperagyak tudunk lenni, ha másról van szó?

Álljon itt néhány példa a közelmúltból.

Gyereket várok, elmegyek az orvoshoz. Megpróbál rábeszélni az amniocentézis nevű, Európa legtöbb országában betiltott, nem éppen veszélytelen, sokszor téves eredményeket mutató vizsgálatra (egyáltalán nem szakmai szavakkal: „kötőtűvel” érzéstelenítés nélkül a hasfalat átszúrva magzatvizet vesznek, miközben próbálják nem a gyereket megszúrni – nna, most aztán kioktató kommentek ezrét fogom kapni, már tudom előre). 


Mondom neki, nem. Mire ő: „de hát így hamarabb kiderülne, ha Down-kóros a gyerek, és még időben el lehetne vetetni!” Én: „Tudja doktor úr, én akkor is meg akarom szülni, ha Down-kóros.” Ő: „Magának fogalma sincs, hogy az milyen felelősséggel jár!” Igen, tényleg nincs, de miért, magának talán van? Annak idején, amikor az első állásba elmentem dolgozni, fogalmam sem volt, hogy ott milyen felelősségek várnak rám. Amikor autót tanultam vezetni, még nem éreztem, hogy az milyen felelősség. Amikor az első vállalkozásomat indítottam, akkor sem volt kristálytiszta képem arról, hogy ez mivel jár. És? Attól ez még az én döntésem! És az én felelősségem. Kinek mi köze hozzá?

Beszélek egy barátnőmmel telefonon, elújságolom neki a hírt a babáról. Megkérdezi, hol akarok szülni. Elmondom, hogy valahol, ahol a lehető legtermészetesebben meg tudom ezt tenni, és a körülmények nem olyanok, hogy undorodnom kell, és meggondolnom, hogy kimenjek-e a wc-re. Mire ő: „Az a lényeg, hogy olyan helyre menj, ahol vannak jó gépek, meg koraszülött intenzív osztály!” Mire én: „Nekem más szempontok fontosak”. Ő: „Pedig ez a legfontosabb, a többit majd kibírod, mi is kibírtuk!”. És ha én nem akarom kibírni? És ha nem ezt akarom kibírni? Milyen alapon próbálja nekem valaki elmagyarázni, hogy mik az én szükségleteim, igényeim? Észnél vagytok, emberek?

Újabb beszélgetés, ugyanarról a témáról: „És mi lesz a macskátokkal?” „Miért, mi lenne??” „Háát, a macska nem jó a gyerek mellé!” Miért, te kidobtad a nagymamádat, amikor megérkezett a kisfiad??

Egyszer egy általam nagyon tisztelt, magas pozícióban levő vezető (egyébként nő), arra a kérdésre, hogy mi volt a legfontosabb lecke, amit a karrierje során megtanult, ezt a választ adta: „Az, hogy tanuljak meg hallgatni, és ne mondjam el a véleményemet, ha nem kérdezik.”

Kedves mindenki, aki ezt nem tudja, üzenem nektek, hajrá a tanulással!

Lejegyezte: D 

Kép: unpalsh.com

 

Tovább
0

különc

blogavatar

Attól különc ez az oldal, hogy, nem ma kezdtük. Gombolyítottuk sokáig a selyemgubancot. De újrakezdtük. És attól is különc, hogy most mi kérdezünk. És válaszolunk is. De ez csak a mi válaszunk és örömmel vesszük, ha ránk kattantok ;)

Utolsó kommentek