Volt már olyan, hogy egy diagnózistól földbe gyökerezett a lábad?

Az egész életemet átalakító diagnózis volt ez. Tavaly kezdődött. Egészen véletlenül derült fény rá, hogy gond van. Semmi nem indokolta, nem voltam rosszul, nem voltak tünetek, nem fájt semmi. Csak a hajam hullott a normálisnál jobban. Erre kerestem megoldást, mindenféle szűrővizsgálaton jártam. Sehol nem találtak semmit.

Aztán az üzemorvosi vizsgálaton azt mondta a doki néni nézessem meg a pajzsmirigy működésemet. Ez is lehet egy oka a hajhullásnak.

Így derül fény arra, hogy nem csak a pajzsmirigyemmel van gond de a cukorfral is komoly problémán van. Inzulinrezisztens vagyok valamint a pajzsmirigy sejteket a szervezem úgy zabálja mintha cukorka lenne, ennek következtében életem végéig gyógyszert kell szednem, ami pótolja a pajzsmirigy által előállítandó hormonokat. De ez a kisebb dolog.

Az inzulinrezisztenciáról én nem tudtam semmit sem a diagnózisig. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez és főleg azt nem tudtam, hogy engem is érint.

Úgy álltam a doki előtt mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel és szinte földbe gyökerezett a lábam. Nekem, aki imádok enni, a vacsorák, az ebédek a napom fénypontjai, és hobbiként a barátnőmmel a legújabb streetfood helyeket és a különleges éttermeket kutatjuk, ez valami egetrengető csapás volt. A fehér liszt és cukor száműzése az étrendemből, lehetetlen küldetésnek tűnt. (Ugyanis az inzlinrezisztenciát rendszeres mozgással és speciális étrenddel szépen meg lehet fogni és egészséges, teljes, tünetmentes életet lehet élni gyógyszerek nélkül is)

A 160 grammos diéta első néhány napjában nem nagyon tértem magamhoz azt sem tudtam hol áll a fejem, bújtam az internetet és kerestem a témába vágó cikkeket. A legnagyobb istencsapásnak az alapanyagok számolgatását tartottam, 160 g szénhidrát 5 étkezésre elosztva úgy, hogy lassú és gyors felszívódású szénhidrátra is figyelni kell közben, ezt a legkegyetlenebb büntetésnek gondoltam ami csak bekövetkezhetett az életemben. Én sírtam és dühöngtem is. Váltakozva jöttek az érzelmek búcsút mondhatok a korábbi életemnek. De az egészségem talán megér annyit, hogy megpróbáljam. Ezek lebegtek a szemem előtt, amikor meghoztam a döntést. Megpróbálom ezt a diétát. Ha mások meg tudják csinálni akkor én is. Nem lehet olyan ördöngős, nem lehetetlen.

Így kezdődött az én életmódváltásom. Mert a 160 grammos szénhidrát diéta nem csak egy diéta, nem csak arról szól, hogy nem eszem fehér lisztet és cukrot. Nem csak annyit jelent, hogy napi 5 étkezés kiszámolt szénhidráttal (lassú és gyors felszívódásra figyelve). Nem csak heti két sport. Ez a diéta az egészséges életmódról szól. Nagyon kevés étteremben, étkezdében tudok megfelelő ennivalót venni így átálltunk az otthon főzésre, sütésre. Az alapanyagokat teljesen kicseréltük otthon. A vásárlások során minden termék összetevőit részletesen végig olvasom (cukrot és fehér lisztet keresek rajtuk). Néhány hónap alatt ledobtam azt a néhány kg-t amit előtte mindenféle küzdelmek árán nem sikerült, egy év alatt fogytam kb. 10-12 kg. Jól érzem magam a bőrömben, soha nem vagyok éhes és soha nem zabálom magam degeszre. A folyamatos, sokszor kevesebbet étkezéseknek köszönhetően a bőröm a hajam is sokkal szebb lett. A közérzetem jobb. Energikus vagyok, kevesebb alvás is elég és kávé nélkül is pörgök már kora reggel.

A diagnózis okozta sok után néhány hónap alatt sikerült egy egészséges életmódra váltani, most már nem számolom a szénhidrátokat (nagyjából tudom) de az alapanyagokra és a napi legalább 5 étkezésre továbbra is figyelek.

Az inzulinrezisztenciáról bővebben itt olvashatsz:

https://www.endokrinkozpont.hu/inzulinrezisztencia

A 160 grammos szénhidrát diétáról sokan vezetnek blogot, receptekkel, hasznos infókkal, elég csak beírni a keresőbe, hogy 160 gramm és már jönnek is a találatok.

lejegyezte: pannik

kép: pixabay.com

Voltatok a héten futni? Még nem?

Pedig kellene. Gondoljatok bele, milyen sokat üldögélünk kanapén, fotelban, széken, sőt autóban! Ugye, hogy ugye! És mennyi a mozgás a másik oldalon? Na! Mozogni bizony fontos, sőt, muszáj! Mondjuk, én nem viszem túlzásba, ráfogom a nyuszira, vagy a lábtörésre, vagy mit-tudom-én; de nem és nem futok! Gyalogolok! …és mennyivel jobb dolog ez, de tényleg. Egyetlen hátulütője van, tovább tart, de ezen felül… Na tessék, felsorolom az előnyöket: nem fáj, nem köpöm ki a tüdőmet és nem izzadom szanaszét magamat. S ha ez nem lenne elég, nézelődhetek is közben. És tényleg mennyi mindent megláthat az ember egy kiadós gyaloglás során. Nem hiszitek? Gyertek velem!

Elindulunk a lakóhelyszerinti utca sarkáról és felvesszük a tempót. Figyelünk egy keveset a testtartásunkra, az első nagyobb üvegajtóban ellenőrizzük az outfitet és… el is engedhetjük magunkat. Nem viccelek, ennyi volt. Ezután már jöhet az önfeledt nézelődés. Szembe szalad egy lány, aki a reggeli körén már túl van: tekintete merev, ruhája csatakos, mozdulatai automatikusak – kedvesen rámosolygunk, de tudjuk, hogy a cipője orránál nem lát tovább, ...szegény.

Pedig, ahogy elérjük a kiserdőt, ott van maga a csoda: a fák, bokrok levelein a szűrt fényben megcsillanó harmat cseppek miriádja kápráztat el. Lenyűgöző! A lombok mintázata, a felhőjáték, a madarak szurkolótáborának trillái, illat- és bizony néha szag orgia… Ó mennyi és micsoda fergeteges élmény kavalkád. És közben fel lehet nézni az ösvényről, és nem dübörög a fülünkbe a szívverésünk és nem csípi a szemünket a lecsorgó izzadság – nem azért, de tényleg :) 

Ahogy frekventáltabb területre jutunk, emberi jellegében is megelevenedik a táj: itt egy csevegő-kocogó kertvárosi feleség duó, aztán egy elszántan nyújtó, kábé hetvenhét éves öregúr, aki az eget akarja elérni. Az asszony, aki félig sportos öltözékben napoztatja az arcát a padon, időnként rászól az ész nélkül nyargalászó szobakutyuskáira. Amott egy másik napimádó hölgy épp arcmasszázzsal van elfoglalva, aztán jön egy távgyalogló stílusban ide-oda billegő szikár pasas. Amott egy Adonis, aki a kemény tiz fokban csupasz felsőtesttel nyomja – hmmm, több sporttársnő is rajta felejti a szemét. Persze közben kutyát sétáltatók minden mennyiségben. Kiskutya és nagy kutya, lomha és óriás, minden van itt – érdekes eljátszani azzal a gondolattal, miszerint a kutyákban és gazdáikban van valami közös. De vajon mi lehet a közös abban a fejkendős idős hölgyben és abban az uszkve negyven varjúban, akik károgva, szökdécselve követik őt? (Talán az elemózsiás tasak, amiből a matróna enni szór a jószágoknak.) Aztán itt egy kizárólag ezüstfehérhajú emberekből verbuvált csapat, akik most tanulják hogyan érdemes az északi-séta-pálcával kalimpálni -északnak gyalogolnak. Amott egy páros boldog mosollyal meditál. Szembe trappol velem két szupernagyi, mindkettő háromkerekű kocogó babakocsit tol maga előtt, amelyben édesdeden szenderegnek a kisdedek. Generációs ugrás - közös sport! Tényleg izgalmas.

Na jó, vissza a tájhoz, ismét embermentes övezetbe kavarodtam, szeretek felfedezni, de hopp! illetéktelen behatoló lettem egy munkahelyre. A föld tele van szórva óvszertasakokkal – szerencsére csak a tasakok… hátra arc, vissza a civilizáció irányába, még jó, hogy munkaidőn kívül kavarodtam erre. Egy kisebb csoport tűnik fel az elhagyott ösvényen a civilizáció (egy nagyobb autóparkoló) irányából. Elől hátul egy-egy kétajtós szekrény méretű lény szigorúan has alatt összefogott kézzel és vizslató tekintettel pásztázza az utat. Az elülső az ösvények kereszteződésénél kicsit felgyorsít és bekukkant a mellékutakra, a hátvéd időnként megpördül és biztosít. Középen három cicababa cseverészik talpig chanele-ben. Hát kérem, van annak, aki el nem herdálja…

Aztán, ahogy visszajutunk a fősodorba, ismét bicajosok, kocogók, futók, gyaloglók sokasága… Vidám társaság ez. És aki teheti, mosolyog!

Mondom én nektek, az a tíz-tizenkét kilométer úgy elrohan, alig vesszük észre. És közben minden érzékszervünknek jut az élményből! Azt mondják az okosok, az egészség megőrzéséhez napi tízezer lépésre van az embernek szüksége!

Hát talpra és élményre fel!

lejegyezte: ebi

Kép: unplash.com

Van valamilyen rendszeres sport az életetekben? Esetleg azok közül, melyeket általános iskolában napi szinten űztetek?

Nálam már az általános iskolában jól látszott, hogy "nagy" sportkarrier áll előttem. Amilyen sportszakkör csak elérhető volt, én mindegyikben részt vettem.

Először a kosarazást próbáltam ki, mert nagyon érdekelt. Igaz, kicsit sem vagyok kosaras alkat, mindig is a tornasor hátsó végen kalimpáltam. Messze nem lehetett zsiráfnak csúfolni, de gondoltam nem minden a termet és fürgeséggel, kitartással kompenzálom mélynövésemet. Néhány hónap elteltével azonban be kellett látnom, hogy ebben a sportágban hobby szintnél többre nem vihetem.

Aztán a futással próbálkoztam. Futni mindenki tud, vékony voltam és szálkás, ráadásul valami megszállott belső erő hajtott, ha eldördült a kilövés. Rövidtávon minden osztálytársamat lefutottam (a fiúkat is!). Tornatanárunk, nevezzük Sanyi bának, úgy döntött ígéretes futó versenyző válhat belőlem. Én nagyon boldog voltam, mert a kosár után végre megcsillant a remény az igazi sportkarrierre. Tisztességesen gyakoroltam, futottam rövid és hosszabb távokat egyaránt. Aztán rövid idő elteltével elindultunk az első futóversenyre egy szép őszi délutánon. Sajnos nem jutottunk messzire, mert lerobbant a busz. Nagyon csalódott és szomorú voltam, de Sanyi bá nem adta fel, kiálltunk az út szélére és stoppal indultunk tovább. Oda is értünk a versenyre, de későn. A futó versenynek vége volt, már az eredményt is kihirdették. Sanyi bának támadt azonban egy mentő ötlete, ha már ott vagyunk, valami történjen címmel körülnézett milyen versenyszámok vannak még hátra. Talált is lehetőségeket, és engem a megkérdezésem nélkül benevezett a távol ugrásra.

Távol ugrás ???? Ezekkel a rövid lábakkal, amik nekem vannak??? De hát én nem is tudok távol ugrani! Azzal azonban nem lehetett vitatkozni, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg. Mit veszíthetünk?  Összeszedtem hát magam, és tudjátok az a belső erő, amit említettem ott volt segítségként, nekifutottam hát és óriási lendülettel, a sportágra jellemző fortélyokat nem ismerve, ugrottam egyet. Kalimpáltam a levegőben, a testemet valahogy előre engedtem, fogalmam sincs hogyan de fejjel előre a távolugró homok láda szélébe érkeztem és sikerült szó szerint a fűbe harapnom. Óriási nevetés és tapsolás közepette feltápászkodtam. Sanyi bá érkezett, rá nem jellemző módon lelkendezve, hogy az eredményem érvényes és nem is akármilyen. Ez az ugrás a 3-dik helyet jelentette. Nyertem egy bronzérmet!

Ezekkel a rövid lábakkal!

Én!

A futóverseny helyett...

Elképzelhető, hogy ez az élmény is hozzájárult, hogy bátor, kísérletező egyéniséggé váltam - nem csak a mozgásformák terén. Sok mindenbe bele merek vágni és csak akkor mondom, hogy nem tetszik, vagy nem tudom megcsinálni, ha már megpróbáltam. Mert sohase lehessen tudni, lásd távolugrás 3-dik hely fent :)

Végül, mint látjátok a “semmi sem lehetetlen” elcsépelt közhelynek bizony vannak kézzelfogható példái. Plusz végül is mindegy, hogy milyen sportot űz az ember, a lényeg, hogy valami mozgás legyen azért az életünkben, lehetőleg rendszeresen.

lejegyezte: pannik

Vajon milyen mértékben vehetjük a kezünkbe az életünk, testünk irányítását? Meddig mehetünk el a sorsunk befolyásolásában, a betegségeink megelőzésében, az öregedés kontrollálásában, a hozzánk közel állók megvédésében? 

Több téma jut eszembe erről a kérdésről. Éveken át hosszasan tanulmányoztam (sőt, még most is foglalkozom ezzel) a hegymászók életét, baleseteit, győzelmeit, kudarcait. Sok mindent nem értettem, például azt, hogy ha egy hegyen egyszer már meghalt mellettük egy társuk, vagy nem a társuk, hanem akár egy idegen, mi veheti rá őket arra, hogy újra ott másszanak? Én biztos nem mennék még egyszer egy olyan útvonalra, ahol elvesztettem egy barátomat, ismerősömet, túratársamat – gondoltam sokáig. Nemrég meghalt mellettem valaki (nem hegymászás közben), és én azon kaptam magam, hogy sok olyan helyre elmentem újra (és még hátravan néhány), ahol együtt jártunk. Akkor mi a különbség? Semmi. A hegymászóknak azok az útvonalak a természetesek, ahol ők járnak. Nekem azok, ahol én járok.

Angelina Jolie néhány éve levetette a melleit,
mert szerette volna megelőzni a mellrákot, amiben az édesanyja meghalt. Nagymamája és nagynénje is rákban haltak meg. Akkor ezt azzal indokolta, hogy találtak nála egy olyan gént, aminek létezése megnövelte az esélyeit a mellrákra 87%-ra, továbbá a petefészekrák esélyét 50%-ra. Most eltávolíttatta a petefészkeit valamint a petevezetékeit. Ezzel elkezdődött nála a korai menopausa, és a jövőben már nem lehetnek gyerekei (még nincs 40 éves). De vajon hol van a határ? Ha minden veszélyesnek tűnő jelre valamit kivágatunk a testünkből, azzal mennyi mindent tudunk elkerülni? És mennyi mindent nem? Ha egyszer kiderül, hogy van olyan gén a testében, amivel az agyrák esélye eléri az akárhány százalékot, akkor az lesz a következő kidobandó szerv?

Egyik ismerősöm azt mondja, azon gondolkodik, hogy hogyan tudná a lányai jövés-menéseit a világban követni. Talán GPS lehetne náluk, vagy valami nyomkövető a telefonjukban, és akkor apuka, ha már nem bírja kivárni, amíg hazaérnek a buliból, megnézhetné, hogy éppen hol vannak. De megoldás-e az elektronikus póráz minden helyzetre? Meg tudjuk-e így védeni a gyerekeinket minden rossz embertől, minden rossz döntéstől?

Évekkel ezelőtt, amikor rendszeresen jártam lovagolni, beszereztem az alap biztonsági felszereléseket. Aztán észrevettem, hogy vannak olyan lovasok, akinek van gerincvédőjük. Megkérdeztem az edzőt, hogy szerinte érdemes-e venni egyet, és biztos, hogy megvéd-e? Azt válaszolta – sosem felejtem el – hogy olyan eszköz nincs, ami mindentől megvédene. A gerincvédő védheti a gerincet, de mi védi a lábamat vagy a karomat?

Egy nagyon kedves ismerősöm pár hónapja azt találta mondani nekem, hogy nincs kontroll. Értetlenül bámultam rá a kapu előtt az utcára lépve: tessék?? hogyan??

És egyszer csak megértettem. Az élet veszélyes. Élni veszélyes. Nem kontrollálhatunk mindent. Nem érthetünk mindent. Van, amikor az események tőlünk függetlenül történnek, és mi csak távoli megfigyelők lehetünk. Nincs kontroll, nincsenek mindig válaszok.

lejegyezte: egy vendégünk

Kép: pixabay.com

Vége már a takonykórnak, láznak, köhögésnek? Még nem?

Mi szinte soha nem vagyunk betegek, hál Istennek!

Vagy mégis? Ha jobban belegondolok, csak-csak előfordul. Általában télen, tavasszal, ősszel… és ha szerencsésebb évünk van, a nyári náthát sem hagyjuk ki. Ha van még kellemetlen, betegséget kísérő tünet, ami nem csak a betegségben szenvedőt, hanem a környezete életét is igazán meg tudja keseríteni, az a köhögés. Nem elég, hogy a szenvedő beteg teljesen kikészül bele – a torka, hörgői, tüdeje, rekesz- és borda-közti izmai, a környezete sem tud nyugodni tőle.

Hangos és a legváratlanabb időben riaszt mindenkit, aki hallótávolságon belül van. Ilyenkor előbb sajnáljuk a szenvedőt – ő is magát :) – aztán a fáradtság mindenkit kikészít és jönnek a jobbnál jobb tanácsok: kapj be egy kanál cukrot vagy igyál hársfavirág teát, végső esetben fogd a párnádat - paplanodat és vagy húzd a fejedre vagy húzz ki a nappaliba a kanapéra aludni.

Nos, jó tanáccsal Dunát lehet rekeszteni, de nézzük van-e ezeknek a javaslatoknak alapja. Van! Egyrészt megnyugtatja a tanács adóját, hogy ő tett valamit a kellemetlenség elhárítása érdekében, másrészt a javallatok zömének forrása a népi bölcsesség, amelyeket napjaink kutatásai igazolnak.

A köhögés maga nem is tekinthető betegségnek. Ez csak egy tünet, egy természetes reakció, amikor a rekeszizom hirtelen összehúzódása révén nagy nyomással kipréselődik a tüdőből a levegő, kinyitja a hangrést (gyönyörű kifejezés, nem?), annak érdekében, hogy kitisztuljanak a légutak. Ilyenkor távozik minden: nyák, idegen test és a bacilusok zöme is.  Ezét kérjük a csemetét, hogy „Tedd a kezed a szád elé, ha köhögsz gyermekem! …és nem ártana hozzátenni, hogy  "Utána pedig moss kezet, ha nem volt kézügyben zsepi!") Talán jobb megoldás, - és tanítsuk a gyerekeket is arra -, hogy ilyen esetekben használjuk a könyökhajlatunkat. Ha ide rejtjük köhögéskor a szánkat, sem a kilincs, sem fogantyú sem a kézfogás nem lesz bacilus transzmitter (a pulcsit-pólót majd anya kimossa :D

Leggyakrabban a köhögés hátterében a felső-, ritkábban az alsó légutak gyulladásos megbetegedései állnak. Köhögést okozhat a légutakba került idegen test, de lehetnek pszichés okai is. Nagyon fontos tudnunk, hogy ha már 4-6 hete köhögünk és nem akar javulni a helyzet érdemes orvoshoz fordulni, hogy kiderítsük a pontos okát és ne csak a tünetet, hanem magát a makacs okot is gyógyíttassuk!

Visszakanyarodva a jó tanácsokhoz, nézzünk néhány hatékony házi praktikát, amivel a náthához, megfázáshoz kapcsolódó köhögést enyhíteni tudjuk.

MÉZ – az első és leghatásosabbnak nevezett csodafegyver: baktérium és vírusölő hatása van. Kutatási eredményeket is tettek közzé a hatékonyságáról (este lefekvés előtt max 11 ml, azaz 2 evőkanál méz és a köhögés enyhül, az alvás minősége javul). Kisgyerekeknek csak ésszel, 1 éves kor alatt nem ajánlott!

GYÓGYFÜVES TEÁK – kakukkfű, bodza, orvosi ziliz, hársfavirág, lándzsás útifű, málnalevél, fokhagyma, gyömbér, rozmaring, ki mire esküszik, és ki mit tudott begyűjteni nyáron; de érdemes ezeknek alaposan utána olvasni, vagy vásárolhatunk a boltban előre elkészített teakeveréket is.

PÁRÁSÍTÁS, FÜRDŐK – illóolajjal, gyógyteával (leghatékonyabb a szurokfű) a párásítóban, vagy nagy kád jó meleg vízben (3 liter tea jár bele), a légutak kiszáradása ellen is nagyon hatásos, és az illóolaj, ami a bőrön át felszívódik, csodát tesz.

Ami nekünk bevált:

1. mézet-mézzel

2. nagyon szorult helyzetben a hagyma tea, ahogy a nagyanyám készítette: cukrot karamellizálok, köménymagot szórok bele, egy fej lila hagymát héjástól összevágok nagyobb kockákra és a karamellizált köményes alapra ráteszem, miközben felengedem vízzel. 2-3-at lobban, majd 10 percet áll, utána kell meginni. Nálunk a férj azért gyógyul tőle, mert neki nem ízlik, s így inkább abbahagyja  köhögést, csak ne kelljen belőle inni. Mi a gyerekkel nem ódzkodunk annyira tőle, egészen jó íze van – hmm, ízlések és pofonok.

3. éjszakára mentol tartalmú kenőccsel finoman bekenek mellkast és a hátacskát, aztán bőven bekenem a talpacskákat is a finom krémecskével, majd zoknit húzok rá. Jó-éjt-puszival lehet beindítani a hatást!

4. a legegyszerűbb és a leghatásosabb: sok-sok víz, akár napi 3 liter is naponta. (Nem tea! Víz!)

Egészségünkre!

Amit ehhez a témához érdemes megnézegetni:

http://www.mayoclinic.org/diseases-conditions/common-cold/expert-answers/honey/FAQ-20058031

http://gyorgytea.hu/gyogynovenyek-betegsegekre

http://gyogynovenyek.bioenergetikus.hu/

lejegyezte: ebi 

kép: ebi