Van valamilyen rendszeres sport az életetekben? Esetleg azok közül, melyeket általános iskolában napi szinten űztetek?

Nálam már az általános iskolában jól látszott, hogy "nagy" sportkarrier áll előttem. Amilyen sportszakkör csak elérhető volt, én mindegyikben részt vettem.

Először a kosarazást próbáltam ki, mert nagyon érdekelt. Igaz, kicsit sem vagyok kosaras alkat, mindig is a tornasor hátsó végen kalimpáltam. Messze nem lehetett zsiráfnak csúfolni, de gondoltam nem minden a termet és fürgeséggel, kitartással kompenzálom mélynövésemet. Néhány hónap elteltével azonban be kellett látnom, hogy ebben a sportágban hobby szintnél többre nem vihetem.

Aztán a futással próbálkoztam. Futni mindenki tud, vékony voltam és szálkás, ráadásul valami megszállott belső erő hajtott, ha eldördült a kilövés. Rövidtávon minden osztálytársamat lefutottam (a fiúkat is!). Tornatanárunk, nevezzük Sanyi bának, úgy döntött ígéretes futó versenyző válhat belőlem. Én nagyon boldog voltam, mert a kosár után végre megcsillant a remény az igazi sportkarrierre. Tisztességesen gyakoroltam, futottam rövid és hosszabb távokat egyaránt. Aztán rövid idő elteltével elindultunk az első futóversenyre egy szép őszi délutánon. Sajnos nem jutottunk messzire, mert lerobbant a busz. Nagyon csalódott és szomorú voltam, de Sanyi bá nem adta fel, kiálltunk az út szélére és stoppal indultunk tovább. Oda is értünk a versenyre, de későn. A futó versenynek vége volt, már az eredményt is kihirdették. Sanyi bának támadt azonban egy mentő ötlete, ha már ott vagyunk, valami történjen címmel körülnézett milyen versenyszámok vannak még hátra. Talált is lehetőségeket, és engem a megkérdezésem nélkül benevezett a távol ugrásra.

Távol ugrás ???? Ezekkel a rövid lábakkal, amik nekem vannak??? De hát én nem is tudok távol ugrani! Azzal azonban nem lehetett vitatkozni, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg. Mit veszíthetünk?  Összeszedtem hát magam, és tudjátok az a belső erő, amit említettem ott volt segítségként, nekifutottam hát és óriási lendülettel, a sportágra jellemző fortélyokat nem ismerve, ugrottam egyet. Kalimpáltam a levegőben, a testemet valahogy előre engedtem, fogalmam sincs hogyan de fejjel előre a távolugró homok láda szélébe érkeztem és sikerült szó szerint a fűbe harapnom. Óriási nevetés és tapsolás közepette feltápászkodtam. Sanyi bá érkezett, rá nem jellemző módon lelkendezve, hogy az eredményem érvényes és nem is akármilyen. Ez az ugrás a 3-dik helyet jelentette. Nyertem egy bronzérmet!

Ezekkel a rövid lábakkal!

Én!

A futóverseny helyett...

Elképzelhető, hogy ez az élmény is hozzájárult, hogy bátor, kísérletező egyéniséggé váltam - nem csak a mozgásformák terén. Sok mindenbe bele merek vágni és csak akkor mondom, hogy nem tetszik, vagy nem tudom megcsinálni, ha már megpróbáltam. Mert sohase lehessen tudni, lásd távolugrás 3-dik hely fent :)

Végül, mint látjátok a “semmi sem lehetetlen” elcsépelt közhelynek bizony vannak kézzelfogható példái. Plusz végül is mindegy, hogy milyen sportot űz az ember, a lényeg, hogy valami mozgás legyen azért az életünkben, lehetőleg rendszeresen.

lejegyezte: pannik

Vajon milyen mértékben vehetjük a kezünkbe az életünk, testünk irányítását? Meddig mehetünk el a sorsunk befolyásolásában, a betegségeink megelőzésében, az öregedés kontrollálásában, a hozzánk közel állók megvédésében? 

Több téma jut eszembe erről a kérdésről. Éveken át hosszasan tanulmányoztam (sőt, még most is foglalkozom ezzel) a hegymászók életét, baleseteit, győzelmeit, kudarcait. Sok mindent nem értettem, például azt, hogy ha egy hegyen egyszer már meghalt mellettük egy társuk, vagy nem a társuk, hanem akár egy idegen, mi veheti rá őket arra, hogy újra ott másszanak? Én biztos nem mennék még egyszer egy olyan útvonalra, ahol elvesztettem egy barátomat, ismerősömet, túratársamat – gondoltam sokáig. Nemrég meghalt mellettem valaki (nem hegymászás közben), és én azon kaptam magam, hogy sok olyan helyre elmentem újra (és még hátravan néhány), ahol együtt jártunk. Akkor mi a különbség? Semmi. A hegymászóknak azok az útvonalak a természetesek, ahol ők járnak. Nekem azok, ahol én járok.

Angelina Jolie néhány éve levetette a melleit,
mert szerette volna megelőzni a mellrákot, amiben az édesanyja meghalt. Nagymamája és nagynénje is rákban haltak meg. Akkor ezt azzal indokolta, hogy találtak nála egy olyan gént, aminek létezése megnövelte az esélyeit a mellrákra 87%-ra, továbbá a petefészekrák esélyét 50%-ra. Most eltávolíttatta a petefészkeit valamint a petevezetékeit. Ezzel elkezdődött nála a korai menopausa, és a jövőben már nem lehetnek gyerekei (még nincs 40 éves). De vajon hol van a határ? Ha minden veszélyesnek tűnő jelre valamit kivágatunk a testünkből, azzal mennyi mindent tudunk elkerülni? És mennyi mindent nem? Ha egyszer kiderül, hogy van olyan gén a testében, amivel az agyrák esélye eléri az akárhány százalékot, akkor az lesz a következő kidobandó szerv?

Egyik ismerősöm azt mondja, azon gondolkodik, hogy hogyan tudná a lányai jövés-menéseit a világban követni. Talán GPS lehetne náluk, vagy valami nyomkövető a telefonjukban, és akkor apuka, ha már nem bírja kivárni, amíg hazaérnek a buliból, megnézhetné, hogy éppen hol vannak. De megoldás-e az elektronikus póráz minden helyzetre? Meg tudjuk-e így védeni a gyerekeinket minden rossz embertől, minden rossz döntéstől?

Évekkel ezelőtt, amikor rendszeresen jártam lovagolni, beszereztem az alap biztonsági felszereléseket. Aztán észrevettem, hogy vannak olyan lovasok, akinek van gerincvédőjük. Megkérdeztem az edzőt, hogy szerinte érdemes-e venni egyet, és biztos, hogy megvéd-e? Azt válaszolta – sosem felejtem el – hogy olyan eszköz nincs, ami mindentől megvédene. A gerincvédő védheti a gerincet, de mi védi a lábamat vagy a karomat?

Egy nagyon kedves ismerősöm pár hónapja azt találta mondani nekem, hogy nincs kontroll. Értetlenül bámultam rá a kapu előtt az utcára lépve: tessék?? hogyan??

És egyszer csak megértettem. Az élet veszélyes. Élni veszélyes. Nem kontrollálhatunk mindent. Nem érthetünk mindent. Van, amikor az események tőlünk függetlenül történnek, és mi csak távoli megfigyelők lehetünk. Nincs kontroll, nincsenek mindig válaszok.

lejegyezte: egy vendégünk

Kép: pixabay.com

Vége már a takonykórnak, láznak, köhögésnek? Még nem?

Mi szinte soha nem vagyunk betegek, hál Istennek!

Vagy mégis? Ha jobban belegondolok, csak-csak előfordul. Általában télen, tavasszal, ősszel… és ha szerencsésebb évünk van, a nyári náthát sem hagyjuk ki. Ha van még kellemetlen, betegséget kísérő tünet, ami nem csak a betegségben szenvedőt, hanem a környezete életét is igazán meg tudja keseríteni, az a köhögés. Nem elég, hogy a szenvedő beteg teljesen kikészül bele – a torka, hörgői, tüdeje, rekesz- és borda-közti izmai, a környezete sem tud nyugodni tőle.

Hangos és a legváratlanabb időben riaszt mindenkit, aki hallótávolságon belül van. Ilyenkor előbb sajnáljuk a szenvedőt – ő is magát :) – aztán a fáradtság mindenkit kikészít és jönnek a jobbnál jobb tanácsok: kapj be egy kanál cukrot vagy igyál hársfavirág teát, végső esetben fogd a párnádat - paplanodat és vagy húzd a fejedre vagy húzz ki a nappaliba a kanapéra aludni.

Nos, jó tanáccsal Dunát lehet rekeszteni, de nézzük van-e ezeknek a javaslatoknak alapja. Van! Egyrészt megnyugtatja a tanács adóját, hogy ő tett valamit a kellemetlenség elhárítása érdekében, másrészt a javallatok zömének forrása a népi bölcsesség, amelyeket napjaink kutatásai igazolnak.

A köhögés maga nem is tekinthető betegségnek. Ez csak egy tünet, egy természetes reakció, amikor a rekeszizom hirtelen összehúzódása révén nagy nyomással kipréselődik a tüdőből a levegő, kinyitja a hangrést (gyönyörű kifejezés, nem?), annak érdekében, hogy kitisztuljanak a légutak. Ilyenkor távozik minden: nyák, idegen test és a bacilusok zöme is.  Ezét kérjük a csemetét, hogy „Tedd a kezed a szád elé, ha köhögsz gyermekem! …és nem ártana hozzátenni, hogy  "Utána pedig moss kezet, ha nem volt kézügyben zsepi!") Talán jobb megoldás, - és tanítsuk a gyerekeket is arra -, hogy ilyen esetekben használjuk a könyökhajlatunkat. Ha ide rejtjük köhögéskor a szánkat, sem a kilincs, sem fogantyú sem a kézfogás nem lesz bacilus transzmitter (a pulcsit-pólót majd anya kimossa :D

Leggyakrabban a köhögés hátterében a felső-, ritkábban az alsó légutak gyulladásos megbetegedései állnak. Köhögést okozhat a légutakba került idegen test, de lehetnek pszichés okai is. Nagyon fontos tudnunk, hogy ha már 4-6 hete köhögünk és nem akar javulni a helyzet érdemes orvoshoz fordulni, hogy kiderítsük a pontos okát és ne csak a tünetet, hanem magát a makacs okot is gyógyíttassuk!

Visszakanyarodva a jó tanácsokhoz, nézzünk néhány hatékony házi praktikát, amivel a náthához, megfázáshoz kapcsolódó köhögést enyhíteni tudjuk.

MÉZ – az első és leghatásosabbnak nevezett csodafegyver: baktérium és vírusölő hatása van. Kutatási eredményeket is tettek közzé a hatékonyságáról (este lefekvés előtt max 11 ml, azaz 2 evőkanál méz és a köhögés enyhül, az alvás minősége javul). Kisgyerekeknek csak ésszel, 1 éves kor alatt nem ajánlott!

GYÓGYFÜVES TEÁK – kakukkfű, bodza, orvosi ziliz, hársfavirág, lándzsás útifű, málnalevél, fokhagyma, gyömbér, rozmaring, ki mire esküszik, és ki mit tudott begyűjteni nyáron; de érdemes ezeknek alaposan utána olvasni, vagy vásárolhatunk a boltban előre elkészített teakeveréket is.

PÁRÁSÍTÁS, FÜRDŐK – illóolajjal, gyógyteával (leghatékonyabb a szurokfű) a párásítóban, vagy nagy kád jó meleg vízben (3 liter tea jár bele), a légutak kiszáradása ellen is nagyon hatásos, és az illóolaj, ami a bőrön át felszívódik, csodát tesz.

Ami nekünk bevált:

1. mézet-mézzel

2. nagyon szorult helyzetben a hagyma tea, ahogy a nagyanyám készítette: cukrot karamellizálok, köménymagot szórok bele, egy fej lila hagymát héjástól összevágok nagyobb kockákra és a karamellizált köményes alapra ráteszem, miközben felengedem vízzel. 2-3-at lobban, majd 10 percet áll, utána kell meginni. Nálunk a férj azért gyógyul tőle, mert neki nem ízlik, s így inkább abbahagyja  köhögést, csak ne kelljen belőle inni. Mi a gyerekkel nem ódzkodunk annyira tőle, egészen jó íze van – hmm, ízlések és pofonok.

3. éjszakára mentol tartalmú kenőccsel finoman bekenek mellkast és a hátacskát, aztán bőven bekenem a talpacskákat is a finom krémecskével, majd zoknit húzok rá. Jó-éjt-puszival lehet beindítani a hatást!

4. a legegyszerűbb és a leghatásosabb: sok-sok víz, akár napi 3 liter is naponta. (Nem tea! Víz!)

Egészségünkre!

Amit ehhez a témához érdemes megnézegetni:

http://www.mayoclinic.org/diseases-conditions/common-cold/expert-answers/honey/FAQ-20058031

http://gyorgytea.hu/gyogynovenyek-betegsegekre

http://gyogynovenyek.bioenergetikus.hu/

lejegyezte: ebi 

kép: ebi

Történt már veled, kedves olvasó, hogy elgondolkodtál egy-egy szavunkon? Miért így mondjuk? Éppen így? Miből alakult ez? Honnan vettük? Miért így állnak össze a hangok egésszé, értelmes szóvá és nem másképp?

Mindennapi szavaink annyira kézenfekvőek, hogy csak ritkán csodálkozunk rá a formájukra. Itt van például az egészség. Szépen eltalált szó, ha nem csak ízlelgetjük, de boncolgatjuk is. Az alapja, a szótő az EGÉSZ szavunk. Amikor nem hiányzik semmi, minden összeáll, jól működik és kerek egész. Innen már csak egy ugrás a gondolat, mit is takar az egészség, mint fogalom. Elsőre az ugrik be róla, hogy nincs baj, nem fáj semmi, jól működik minden. Ha már elemezgetjük a szót, az én olvasatomban jelenti az egész embert önmagát, mikor harmonikusan, összhangban mindene jól működik. És itt nem csak a testre gondolok, hanem testre és lélekre egyaránt.

Ha visszamegyünk 200 évet az időben, kiviláglik, hogy a nyugati és keleti kultúra mennyire másként bánt az emberi testtel és lélekkel, és mennyire másképp próbálta gyógyítani a különböző bajokat. Míg nyugaton merészen hozzányúltak az emberi testhez, indokolt esetben felnyitva és operációkkal gyógyítva azt, keleten nem avatkoztak be ilyen drasztikusan. Kívülről próbáltak meg - úgymond “kézrátétellel” -segíteni. Viszont sokkal többet foglalkoztak a lélekkel, míg nyugaton elhanyagolták azt. A bölcs kínaiak tudták, hogy a testi tünetek sokszor a lelki bajokban gyökereznek. Nem egy fájdalmas nyavalyának a hátterében igazából lelki okok állnak, mikor a psziché nem tud megbirkózni az őt ért nyomással, terheléssel. Tudták, hogy csak akkor van egészség, ha test és lélek egyensúlyban van.

Szerencsére napjainkra keveredtek a kultúrák valamelyest, és az orvoslásban is átvették egymástól a hasznosat és jót. A felgyorsult tempójú, stresszes világban élő nyugati ember is rájött arra, hogy nem csak a testet kell ápolni és gyógyítani, hanem a lelket is. Itt gyökerezik az egészség. Talán ennek a mély bölcsességnek voltak birtokában őseink is, mikor ezt a szót választották ezen állapot kifejezésére.

De mi a helyzet a feleséggel???

lejegyezte: vica

Kép: pixabay.com

Jó kis nőnap volt, igaz?  Tavaszodós, friss esős, hidegecske.

Van, aki utálja - van, aki imádja. Van, aki érti és tudja, hogy honnan ered, mire való ez a nő-ünnep és van, aki csak élvezi. Jó ez így, hogy mindenki másképp egyforma. Pedig a világunkat az is segít megérteni, ha szépen és átláthatóan dobozolhatjuk: egyformát az egyformához. Hiába tiltakozunk ellene, a klisék fontosak! Segítenek abban, hogy eligazodjunk és a kevésbé fontos dolgainkat könnyedén tudjuk kezelni. A világ persze változik, s ezzel együtt nekünk is érdemes a dobozainkat időnként átrostálni, a hasznosat megtartani, azt pedig, ami felett elszaladt már az idő, azt - nos - kiszuperálni vagy átalakítani. Vannak olyan dobozaink, melyeket szezononként  cserélhetünk, akár csak a divatholmikat, s vannak olyanok, amelyeket évszázadokba telik lecserélni vagy akár átalakítani. Így vagyunk ezzel a nők, nőiesség, a nő szerepe, a női sorsok és még sorolhatnám történetekkel is. Voltak korok az emberi történelem során, amikor ez a téma nem is volt kérdés. De volt olyan, amikor nem volt említésre méltó; vagy volt, amikor borzasztó volt és volt, amikor beszéd-, sőt vita téma is lehetett.

Ez utóbbihoz kapcsolható a  Nemzetközi Nőnap, a március 8 "kikiáltása" is. Persze a küzdelem a női lét kliséinek változásért más csatornákon is haladhat. A napokban egy olyan példába botlottam, a Jégvarázs című rajzfilm formájában, ami nagyon meglepett .

Amikor megnéztem ezt a mesefilmet, úgy éreztem, hogy a korábban oly megrendíthetetlennek ható hitrendszerünk, kapott egy balegyenest.  Egy - elsőre ártalmatlannak tűnő - varázs-filmecskéről beszélünk, tele szépséggel, bájjal, kalanddal, mókával és kacagással. De ez a mesefilm valahogy mégis más. Szép, királykisasszonyos mese, de nincs benne ellenpólus, sehol egy csúnya boszorka, sehol egy gonosz mostoha.

Aki még nem látta a mesét, annak azt javaslom, most hagyja abba a cikk olvasását, nézze meg előbb a mesét, aztán térjen vissza és olvassa tovább a sorokat. Nem szeretünk poént lelőni – ez figyelmeztetés :)

Szóval, nincs részletesen megrajzolt ellenpólusa a szépségnek, de van belső ellenség (1. számú lecke), s így, megrajzolt ellenfél nélkül is kialakul a kényszerhelyzet, a magány, a feladás. A remekmű eget-földet megrengető „slágere” ennek a helyzetnek az elfogadása, amikor valaki a sors által rászabott „terhet” felvállalja és gyönyörűt alkot belőle,( hmmm 2. számú lecke). És persze senkire nem lehet számítani a belső poklunk kezelésében (3. számú lecke), és a titok pedig könyörtelenül elszigetel (4. számú lecke), de ha nagy a baj, a segítség onnan jön, ahonnan a legkevésbé várjuk (5. számú lecke). Vannak még apró tanulságok. Ilyen például az, hogy vigyázzunk mit hozunk létre, mert felelősséggel tartozunk érte, még akkor is, ha az elkezdi a maga úthát járni, mint a nyárra vágyó Oláf és a rettenthetetlen hógörgeteg ember (6. számú lecke).  Vagy attól, hogy valamire nem emlékszünk, attól az még megtörtént (7. számú lecke), és hogy nem mindenki az, akinek mondja magát (8. számú lecke) Eddig semmi kolosszális. Semmi olyan, ami kiforgatná az évszázadok meséi által belénk táplált hitrendszert a sarkaiból.

De ez a mese, egy hirtelen kanyarral, egyszer csak egészen  mást is mond, mint a korábbiak! Azt meri mondani, hogy nem az Igaz Szerelem a kulcs! Egyetlen laza csukló mozdulattal agyoncsapja Hófehérkét és Csipkerózsikát a királyfiakkal együtt. Hát lehet ilyet? Vannak mesék, amelyek a szeretet más módjait (az anyait-, a testvérit-, az emberbarátit-) emelik piedesztálra, de ezek közül egyik sem merészel versengeni az Egy Igaz Szerelemmel!

Na neem! Ilyet soha!

Eddig! De majd most! Belerendül egy egész világ abba, ahogy a főszereplő rájön, hogy van fontosabb dolog az életében, mint hogy a szeretett férfi karjaiba hulljon (9. számú lecke)… Hát mi ez, ha nem emancipáció - a szónak a legnemesebb értelmében: nem a férfiak ellen, hanem a nőkért, önmagukért! Pedig a szegény férfi-emberek sem tesznek mást csak érdekvédenek, ki-ki a magáét, többé-kevésbé szimpatikusan és önzetlenül (10-11. számú lecke). 

Hát így változik a világunk, és ezt kapják készre rajzolva, színes-szélesvásznon a gyerekeink zsenge és nagyon-nagyon fogékony korukban.

Jó ez nekünk? Jó lesz ez nekik? Kiderül!

lejegyezte: ebi

Kép: pixabay.com