Elmondjam? Ne mondjam? Megosszam? Megtartsam? Hogyan is kell a titkokkal bánni?
Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek! – ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.
Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok. Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága.
Valami mást kéne velük kezdeni. Kidobni semmiképp nem lehet őket, nem kacatok ezek kérem, hanem igazi műremekek: emlékek, csak hát nagyon-nagyon egyszemélyesek. Megvan! Ha műremek és már-már antik, akkor úgy is kéne kezelnem őket. Kiállítás! Ez a megoldás! Csak egyszerűen kiállíthatnám őket - mondjuk, feliratozás nélkül -, és akkor a kiállítást végignézőknek fogalma se lenne róla, hogy pontosan mi az, amit látnak. Így nem lenne esküszegés sem, a titok lényege az enyém maradna! Ez lenne csak a művészet! Végigengedni az erre kíváncsiak (és a sznobok) seregét egy olyan emlékhalmazon, aminek nincs köze a mához, és semmilyen más módon nem kötődnek a valósághoz. Jól elhatároltak, konzerváltak és természetüknél fogva egy kicsit (avagy nagyon is) szubjektív módon tükrözik az akkor-t és ott-ot. És senki, de senki rajtam kívül nem tudná, nem ismerné őket.
Huh de érdekes lenne!
Persze, én lennék a kurátor. Hmmm, nem is tudom pontosan..., talán időrendbe kéne rakni őket, vagy inkább csak csoportosítani témájuk szerint, úgy mint csínytevések, szerelmek, gonoszkodások és jótétek? A témáknak megfelelő lenne a kiállítási miliő is, a hangulatvilágítás és a fal borítása. Maguk a műtárgyak keretes és natúr felállásban halvány-finoman egymáshoz igazítva vezetnék az értő vagy értetlen szemlélődőt, akinek a felfedező út végére egy életérzés és egy karakteres személy bontakozna ki a lelki szemei előtt. Saját magát látná több lépés távolból. Látná magát, ahogy jót tesz és nem tolakszik a reflektorfénybe, hanem szerényen odébb áll, hálásan, hogy ő megteheti, és hagyja, hogy a jótette azt ragyogja be, akivel ő jót tett. Szinte ezzel egyidőben látná magát, ahogy lassan de biztosan elengedi azt a mérhetetlen dühöt, ami arra sarkalta, hogy ártson másnak és látja, ahogy engedi, hogy átvegye a harag helyét a megbocsájtás. Megbocsát magának és annak is, akit megbántott. És persze látja ahogy szeret, leírhatatlanul teljes odaadással és ezt a szerelmet megtartja magának, soha nem hagyja, hogy az élet hanyatlökje, sárba és valósággá tiporja. Ízlelgeti az édes ízét és elteszi a lélekspájzba, hogy majd bele-bele tudjon kóstolni, ha nagyon sanyarúra fordul a kint-lét. És látja a vidámságot a csínyekben, az örömet, az energiát és a boldogságot.
És örömmel távozik majd! Telis-tele örömmel és jóravalóval, még akkor is, ha a sötétebb zugokba szembekerült nehezen elviselhető mozzanatokkal, mert az összkép önmagára mutat. Igen. Saját magára és magára az életre. Arra, hogy érdemes megölelni még a titkainkat is.
Lejegyezte: ebi
A kép forrása: pixabay
