különc

Kiállítás privát módra



Elmondjam? Ne mondjam? Megosszam? Megtartsam? Hogyan is kell a titkokkal bánni?


Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek! – ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.  

Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok.  Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága. 
Valami mást kéne velük kezdeni. Kidobni semmiképp nem lehet őket, nem kacatok ezek kérem, hanem igazi műremekek: emlékek, csak hát nagyon-nagyon egyszemélyesek. Megvan! Ha műremek és már-már antik, akkor úgy is kéne kezelnem őket. Kiállítás! Ez a megoldás! Csak egyszerűen kiállíthatnám őket - mondjuk, feliratozás nélkül -, és akkor a kiállítást végignézőknek fogalma se lenne róla, hogy pontosan mi az, amit látnak. Így nem lenne esküszegés sem, a titok lényege az enyém maradna! Ez lenne csak a művészet! Végigengedni az erre kíváncsiak (és a sznobok) seregét egy olyan emlékhalmazon, aminek nincs köze a mához, és semmilyen más módon nem kötődnek a valósághoz. Jól elhatároltak, konzerváltak és természetüknél fogva egy kicsit (avagy nagyon is) szubjektív módon tükrözik az akkor-t és ott-ot. És senki, de senki rajtam kívül nem tudná, nem ismerné őket. 
Huh de érdekes lenne! 

Persze, én lennék a kurátor. Hmmm, nem is tudom pontosan..., talán időrendbe kéne rakni őket, vagy inkább csak csoportosítani témájuk szerint, úgy mint csínytevések, szerelmek, gonoszkodások és jótétek? A témáknak megfelelő lenne a kiállítási miliő is, a hangulatvilágítás és a fal borítása. Maguk a műtárgyak keretes és natúr felállásban halvány-finoman egymáshoz igazítva vezetnék az értő vagy értetlen szemlélődőt, akinek a felfedező út végére egy életérzés és egy karakteres személy bontakozna ki a lelki szemei előtt. Saját magát látná több lépés távolból. Látná magát, ahogy jót tesz és nem tolakszik a reflektorfénybe, hanem szerényen odébb áll, hálásan, hogy ő megteheti, és hagyja, hogy a jótette azt ragyogja be, akivel ő jót tett. Szinte ezzel egyidőben látná magát, ahogy lassan de biztosan elengedi azt a mérhetetlen dühöt, ami arra sarkalta, hogy ártson másnak és látja, ahogy engedi, hogy átvegye a harag helyét a megbocsájtás. Megbocsát magának és annak is, akit megbántott. És persze látja ahogy szeret, leírhatatlanul teljes odaadással és ezt a szerelmet megtartja magának, soha nem hagyja, hogy az élet hanyatlökje, sárba és valósággá tiporja. Ízlelgeti az édes ízét és elteszi a lélekspájzba, hogy majd bele-bele tudjon kóstolni, ha nagyon sanyarúra fordul a kint-lét. És látja a vidámságot a csínyekben, az örömet, az energiát és a boldogságot.

És örömmel távozik majd! Telis-tele örömmel és jóravalóval, még akkor is, ha a sötétebb zugokba szembekerült nehezen elviselhető mozzanatokkal, mert az összkép önmagára mutat. Igen. Saját magára és magára az életre. Arra, hogy érdemes megölelni még a titkainkat is.


Lejegyezte: ebi

A kép forrása: pixabay

Tovább
0

Bicikli & Recikli



Ismerős a fából vaskarika? Bicikliből is lehet csodát sajátkezüleg is!

Ezen a héten biciklis sztorijainkat olvashattátok, mert imádjuk a bringát! A bicikli egy kétkerekű járgány, amit, hál istennek ismét egyre többen és egyre nagyobb örömmel használnak. De néhány bicaj elfárad, balesetet szenved, megeszi a rozsda vagy csak unja a banánt esetleg őt unják meg - és vége.

Ne dobjuk ki. Használhatjuk minden apró részét.

A kormányból a legegyszerűbben fali biciklitárolót tudunk csinálni. Ha egy nagyobb üres falfelületre szerlejük, nem lesz gondunk az utód tárolásával.

A kerekéből láttam már órát,

faliképet,

asztalt,

fogaskerekekből bortárolót,

szobadekorációt,

ülésből bárszéket,

A láncból fülbevalót,

karkötőt,

ékszerszettet.

csillár díszt, 

és persze sörnyitót is:

A pedál már nehezebb kérdés, és ott van még a váz, a fék, a vezetétek és a csengő.

De, akár be is állíthatjuk a fürdőbe, csak így:

Javaslom, mindent hasznosítsunk újra és szerezzünk be egy új drótszamarat! Mert a bringa mindenre jó!

Lejegyezte: ebi

Forrás: pinterest

Tovább
0

A bicikli



Veszítettetek már szíveteknek nagyon kedveset? Fájt, úgy-e?

Pont három éve történt. Szép napsütéses tavaszi reggelre ébredtünk. Szabadságon voltam, nagytakarítást terveztem aznapra. A család többi tagjának indult a szokásos hétköznap: felkelés, öltözés, irány a konyha.

Reggeli készítés közben kinéztem az ablakon és feltűnt, hogy a gyerek régi biciklije ott hever a kerti házikó (aliász sufni) mellett a járdán, …csak úgy, eldőlve.

- Miért nem pakoltál be tegnap este? - szegeztem a kisebbiknek a kérdést.

- Én bepakoltam! – kiabált a nappali túlsó végéből.

- De a sufniajtó is nyitva van! – nézett ki a férjem az ablakon, és tényleg, mellé lépve láttam, hogy tárva a sufni, de teljesen. Ez már több volt, mint gyanús.

Kapta is gyorsan a cipőjét, rosszat sejtve igyekezett kifelé. A lakat eltűnt, a vas leverve, a régi, kinőtt gyerekbicikli a járdán hevert eldobva, a sufni üres. Finomabban fogalmazva: bicikli-mentes. Elvitték a fiamét, a lányomét, az enyémet és a férjemét, A BICIKLIT is. Olyan ideges lett ettől, hogy bár elindult dolgozni, rám hagyva a rendőrségi ügyek intézését, mégis visszafordult félúton.  

- Nem tudok ilyen állapotban dolgozni! – magyarázta meg a visszatértét.

A rendőrség hamarosan kijött, helyszíneltek, felvették a jegyzőkönyvet, kérték a biciklik adatait, esetleg fényképeket róluk. Nem sok jóval kecsegtettek. Akik tették, azok valószínűleg kifigyelték a helyszínt, tudták hová kell jönniük és mire számíthatnak. Én aránylag érzelemmentesen éltem meg az egészet. Az én drágaságomat már 4 évvel ezelőtt elkötötték egy bevásárlóközpont elől, az újabb biciklim egy örökölt példány volt, még csak nem is női. Igaz jókat utaztam a hátán, de igazi érzelmek már nem kötöttek hozzá. A gyerekeké új volt még, mindkettő jó darab, nem fogjuk egyhamar pótolni. De a férjemé mondhatni pótolhatatlan. Bevallotta nekem már többször is: szerelem volt első látásra. A színe, a mérete, a felszereltsége, a ritkasága, a gyönyörűséges technikai gördülékenysége. Szóval ilyen nem lesz több, nem is lehet, hiszen az életben ilyen csak egy van. És egyszer adatik meg. Valahogy túléltük ezt a napot, nekem nem igazán lett olyan gondtalan takarítás, mint amilyenre terveztem, de neki tényleg elkeserítő volt. Még este a tévé előtt ülve is felsóhajtott:

- Vajon hol lehet most az én biciklim? Nem sérült-e meg, mikor feldobták a teherautóra? Kihez kerül és hogyan bánnak majd vele?

Azóta vett egy újat. Kicsit hasonlít a régire. Legalábbis a színe. De ez már nem ugyanaz. És nem is lesz. A sufni falát meg kell erősíteni, nem elég az új zár. Kamerát is szereltünk fel.  De az új bicikli egyelőre a konyhában dekkol, nehogy a régi sorsára jusson. Nekem jutott megint egy örökölt darab. Kinn tartom a sufniban. Nem kötődöm érzelmileg.

Nem merek.

Lejegyezte: Vica

Kép: unplash.com

 

Tovább
0

A meglepi



Ti szeretitek a meglepit? Én nem. De megesett. Így:

Ébredj, Édes!

Mi? Ilyen korán! Hétvége van! A gyerekek sincsenek itthon! Ég a ház? Mi van? Miért nem alszunk még? Alig pitymall? Ja, hogy te már fel is keltél… és van valami meglepetésed… nekem? Ugye nem rossz hír? Utálom a kellemetlen híreket… főleg így hajnalok-hajnalán..., na jó, kelek, mosdok, ahogy annyi éven keresztül… minnyá jövök.

Öltözz lazán!

Öltözzek? Szombat reggel van! Háziköntös, kockás papucs! Hová öltözzek. Nem, én nem készülök sehová, se sportosan, se elegánsan, se lazán. Nem értem mi ez a nyaggatás. Különben is, hol a napi betevő kávém, anélkül egy lépést sem - igazán tudhatnád - már nem is tudom hány éve… Most nem? - azt mondod, ez része a meglepinek… Na jó, minnyá jövök…
 

Megyünk, pattanj bicajra!

Megyünk? Hová? Szombat reggel? Étlen, szomjan, kávétlanul? És miért kell felmászni a drótszamárra? Annyira elszoktam már tőle. Gondold meg kérlek, nem lenne kényelmesebb bedobni magunkat a jó kis autóba? Garázsban áll és csak ránk vár, mint annyi éve… Bicikli – ragaszkodsz hozzá... értettem. Akkor jobb, ha felveszem a bukót is… "minnyá jövök"...

Irány a park!

Édesem te tényleg megbuggyantál? Zöldhajnalban át akarsz rángatni engem ezen a parkon? Itt emelkedők vannak ám, tolni kell neki, hogy feljussunk, aztán meg jönnek a lejtők, tudod, ahogy az együtt töltött életünk is hullámzott, én már nagyon tudom értékelni, hogy egy ideje sík az utunk… Tekerjek – biztatsz… Várj csak, veszek levegőt… minnyá jövök.


Itt megállunk!

Itt? ...a semmi közepén? Látom életem, hogy szép a kilátás és hogy még harmatos a fű (ugye!!!) és hogy friss a levegő, de én halódok; előbb éhen-, aztán álmon fogok halni. Hát nem érted, visszavágyok a jó kis kuckónkba, mint ahogy eddig minden szombat reggel. Le is pattantál a bringádól. Na jó, máris jövök.


Kipakolás!

Most fogod elmondani? Kipakolsz? Valami szörnyűség! ...érzem, különben nem kerítettél volna neki ekkora feneket. Hát nem jó neked az élet velem? Most, amikor minden olyan szépen beállt a megszokott rendben, amikor minden óramű pontossággal működik... Üljek le? Mondom én! Nem bírom már tovább! Inkább mondd! Mondd, bármi is legyen az!

Szeretlek! 
Reggelizzünk ma együtt a szabadban! Hoztam pezsgőt is!

Lejegyezte: ebi

Kép: unplash.com

Tovább
0

Variációk lazacra



Kedves Olvasó, kérdezem én, mit tehet az ember, ha fél kg lazac helyett közel 2 kg-ot vitt haza?

Az úgy esett, hogy egy francia „elégnagyvárosban”, Párizsban, francia tudás híján indultam vacsorának valót vásárolni. Úgy döntöttem halat, pontosabban lazacot fogok készíteni, valami egyszerű salátával. Itt nem nagyképűségből vásárol az ember lánya lazacot, hanem pusztán azért mert közel annyiba kerül mint a csirkehús. 

Szóval megérkeztem a halashoz, letéptem a sorszámomat (itt a halhentesnél is sorszámra következik az ember) és lestem a kijelzőt, hogy el ne mulasszam a soromat. Közben ismételgettem a lazac nevét franciául (google, az egyik legjobb barátom, abban is segített, hogy hogy is kell kiejteni ezt a szót).

Sorra kerültem. 

Elővettem a legfranciásabb kiejtésemet, hogy kikérjem a lazacot. Ismételgettem a "saumont" de semmi. Nem érti! Magyaráz valamit, azt én nem értem. Mutogatok a gyönyörű, lazacszínű friss halhúsra, végre a fejéhez kap, jót nevet, elismétli az általam sokszor emlegetett "saumont" (persze a kiejtése gyönyörű, számomra megismételhetetlennek tűnik). "Oui" mondom hálásan, - az lesz az. A mennyiség meghatározásához más megoldáshoz folyamodtam, a karom felét mutattam, jelezve, hogy fél kg-ot kérek. Bólintott, úgy látszik, az egyezményes jel könnyedén átment. Majd eltűnt egy hatalmas lazaccal a hátsó szeletelő térben.

Visszatért a csomagommal. Selyempapír és hófehér zacskó takarta vacsorámat. Odaadtam a pénzt, ő odaadta a lazacot és csak nagyon kevés visszajárót potyogtatott a markomba. Egyszerre tört rám a felismerés a csomag és visszajáró súlyától észhez térve, hogy mégsem értettük meg egymást; a fél kiló, amit kértem, elsőre és mérleg nélkül is legalább 1,5. 

Jaj nekem. Mit tehetek? Elmagyarázni, hogy én csak fél kg-ot szerettem volna, a fentiek után, beláthatod kedves olvasó, lehetetlen küldetés. Hazamentem hát a hatalmas lazaccal. Otthon kibontottam a zacskót és ott volt a mérlegelés eredménye: pici híján 2 kg, egy hatalmas példány félbevágva. Ó, leesett! Hát így értette amit mutogattam a karomon: egy fél - eddig jó - és adott egy fél lazacot.

Itt vagyok tehát én, egyedül és kb. 10 vacsorára elég, hatalmas halhusi. Mit lehet tenni? Ha már egyszer így jártam, szépen nekiálltam eldarabolni és mélyhűtőbe rakni a fogást. Lazacot fogok enni lazaccal, gondoltam. Annyira azért nem rossz a helyzet, mintha spenótból lenne 2 kg, azt ugyanis nem szeretem, de a lazacot annál inkább.

Így esett, hogy kb. másfél hónapig gyakori jelenség volt vacsoraidőben a lazac nálam. Készítettem sülve, párolva, tejszínesen, citromosan, borsosan, fokhagymásan. Bevallom, egyszer még pörköltet is csináltam belőle :)

A képen a vajban-sült rozmaringos fokhagymás  verzió :D

lejegyezte: pannik

kép: pannik

 

Tovább
0

különc

blogavatar

Attól különc ez az oldal, hogy, nem ma kezdtük. Gombolyítottuk sokáig a selyemgubancot. De újrakezdtük. És attól is különc, hogy most mi kérdezünk. És válaszolunk is. De ez csak a mi válaszunk és örömmel vesszük, ha ránk kattantok ;)

Utolsó kommentek